Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget.Segítsen a fordításban '

Köszönet mindenkinek '


2017. október 1., vasárnap

Jubilál az egykori huszárlaktanya

 
"Százhuszonöt éve adták át az Aradi út elején levő egykori huszárlaktanyát. Ez volt a kezdet, a szomszédságában további kaszárnyák épültek a tüzéreknek és a honvéd lovasságnak." - írja Péter I. Zoltán a Biharországban.Teljes cikk :


"Az Aradi út és a Vitéz (ma Decebal) út sarkán levő nagy méretű telekre 1891–1892-ben építették fel a több épületből álló császári és királyi huszárlaktanyát. A tervezés időszaka visszanyúlt 1885-re. Akkor fogadták el Hauszmann Sándor budapesti építész tervét. A laktanya kijelölt területe a Rhédey-kert melletti, a Pecén (a patak medre a mai Octavian Goga utcával párhuzamos volt) túli legelőtől kezdve egészen a már említett utcasarokig terjedt.
Az építésre 1891 januárjában írtak ki pályázatot. Ebből a dokumentumból tudható, hogy a több mint 14 holdnyi területre egy emeletes tiszti lakóházat, két őrházat, három egyemeletes legénységi kaszárnyát, egy torna- és vívótermet, egy markotányos épületet, egy börtönt, egy mosdót, egy mosókonyhát, hat istállót, egy patkolókovács-műhelyt, egy nagy fedett lovardát hagytak jóvá. A kivitelezésre a legelőnyösebb ajánlatot a Hirsch és Bachrach kassai cég tette, szerződést is kötöttek vele. 1891 októberére már tető alá kerültek az épületek, a lovardára is felkerült a fémvázas tetőszerkezet, amelyet a jó nevű Schlich gyár szállított. Az elkészült huszárlaktanyát 1892 augusztusában vette át egy polgári és katonai személyekből álló vegyes bizottság. Nem sokkal később Ferenc József laktanya néven vált ismertté.

Tüzérségi laktanya
A lovassági laktanya közvetlen szomszédságában, az Aradi út mentén levő tüzérlaktanyát 1896–1897-ben építették. Később Vilmos főherceg nevét vette fel. A laktanya felépítéséig a tüzérek a Sztaroveszky (Magheru) és Kálvária (Dózsa György) utca találkozásánál levő, jóval kisebb, azóta lebontott kaszárnyát használták.
Az Aradi úti létesítmény tervét Hauszmann Alajos műépítész készítette el. Tervében a laktanyához a következő épületek tartoztak: két földszintes lakóépület, egy emeletes tiszti lak, egy emeletes altiszti épület és irodaház, egy földszintes épület konyha és a markotányosság számára, egy vívó- és tornaterem, két emeletes legénységi szállás, egy kovácsműhely, a legénységi lovak istállói, egy felszerelési raktár, egy lószerelvényi épület, a beteg lovak istállója, löveg- és szekérszín, fedett lovarda, valamint egy nyitott szín.
A laktanya kivitelezésére a versenytárgyalást 1896 májusában tartották. A legelőnyösebb ajánlatot Härtl Vilmos és Maskevits Döme szabadkai építészek tették. Az ő cégük kapott megbízást. Ugyanezen év őszére már az összes épület tető alá került. A laktanya átvételét 1897 szeptemberében tartották, de már 1903 tavaszán bővíteni kellett, és arra Rendes Vilmos építész kapott megbízást.

Honvéd lovassági laktanya
A tüzérlaktanya egészen a Vágóhíd utcáig terjedt. Az utca másik oldalától kezdődő telekre egy honvéd lovassági laktanyát építettek 1897–1898-ban a Gyuláról Nagyváradra áthelyezett honvédhuszárok elhelyezésére. A tervet, melyet Busch Dávid városi főmérnök készített el, 1897 novemberében bemutatták a honvédelmi miniszternek, s az jóváhagyta. Az építésre kiírt pályázatot Sztarill Ferenc helyi építész nyerte el, meg is bízták a kivitelezéssel. 1898 nyarán az épületek nagy része már elkészült. A bokrétaünnepélyt ugyanezen év augusztusában tartották.
A Tiszántúl 1898. augusztus 3-i számában ez olvasható: „Most már legtöbb épületnél az utolsó simításokat eszközlik, s még csak a festés vár a munkáskezekre. A laktanya területén a bemenetelnél emelkedik a csinos emeletes törzsépület, ettől hátrább, bent az udvaron hosszú emeletes legénységi épület fut végig, homlokzattal a bejárat felé. Jobbról a markotányos épület, a fürdőház van elhelyezve. Az udvar hátsó részén nagy istállók és tágas lovaglóiskola épült. Minden épület teljesen fedél alatt, csupán a lovarda vasszerkezetű fedele nem érkezett meg a vasgyárból.”
Bár 1898 októberére elkészült a kaszárnya, a honvédelmi miniszter csak a következő év tavaszán volt hajlandó átvenni. Ennek okát ma már nem tudhatjuk, a korabeli sajtó sem firtatta különösebben. Azt ellenben megszellőztette, hogy a miniszter miatt a város elesett a laktanya egy jó félévnyi lakbérétől. Talán az okozhatta az átvétel elhalasztását, hogy a 2. honvéd huszárezred gyulai osztálya csak 1899. április havának végén érkezett meg Nagyváradra. Bár az is lehet, hogy nem a huszárok késedelme miatt halasztották el a laktanya átvételét, hanem éppen fordítva: az átvétel elhúzódása miatt késtek a gyulai huszárok…
Mindhárom laktanyánál szó volt a markotányos épületről. Ma már kevésbé ismert, hogy mit is jelent a markotányos. A markotányos vagy a markotányosnő ételt, italt, egyéb hasznos holmit árusító vándorkereskedő volt a vonuló hadseregek nyomában és a katonai táborokban. Nélkülözhetetlen kiegészítő szereplője volt a háborúskodásnak. Ez a tevékenység az I. világháború idejére, a modern hadviselés korára már szinte kiveszett. A Pallas Nagy Lexikona ezt a magyarázatot még kiegészíti azzal is, hogy a markotányos katonai élelmezésben részesül lovaival együtt, és az élelmezési tiszt útján a csapatparancsnok alá van rendelve. A közte és a csapat közti viszonyt szerződés szabályozza.
Mivel a fenti laktanyáknál markotányos épületekről van szó, mindez azt jelenti, hogy a markotányos – akár férfi, akár nő – kereskedői tevékenységét nemcsak a hadsereg vonulásakor, illetve a katonai táborokban, hanem a kaszárnyákban is kifejthette."
Forrás : biharmegye.ro


A Rhédeyek Váradon (3.) – Id. Rhédey Ferenc várkapitány

 

"A váradi kapitány Báthori Gábor tragikus elhunytáig megmaradt a fejedelem hűségén. Sógora, Bethlen Gábor trónra lépése után Erdély új urának legfontosabb támasza lett. A két férfiú vállvetve védte meg Végvárad erősségét a prágai udvar követelőzései ellen." - írja Szilágyi Aladár a Biharországban.Teljes cikk :

Báthori Gábornak Bethlen Gáborral való összetűzése végzetessé vált reá nézve. A Portán határozottan és visszavonhatatlanul kimondták, hogy Báthorinak buknia kell, s 1613. augusztus havában a törökök már elözönlötték Erdély széleit. Magukkal hozták Bethlen Gábort is. E válságos napokban Rhédey Ferenc rendkívüli buzgóságot fejtett ki hazája és uralkodója érdekében. Várad valóságos központja lett Erdély katonai kormányzásának. A főkapitány figyelemmel kísérte a török sereg minden mozdulatát, sűrűn levelezett a szomszédos várak parancsnokaival, megmustrálta, hadba szólította a vármegyék dandárjait, eleséggel, lőporral, hadi szerekkel bőségesen ellátta Váradot, s nap nap után sürgette a magyarországi segítséget. Báthori – noha Rhédey a Bethlen Gábor sógora volt – rendületlenül bízott benne.

Báthori végnapjai
A török beütésének híre Magyarországot is rémületbe ejtette, de a prágai udvar még most sem gondolt komolyan arra, hogy Báthorinak segítséget küldjön, sőt Báthori még arra sem kapott fölhatalmazást, hogy a király birtokain hadakat fogadhasson. Az országtartó urak pedig csak korrespondeáltak egymással, de senkinek sem jutott eszébe, hogy a fölgerjedt láng oltásához fogjon, bár a szomszéd háza már javában égett…
Báthori Gábor október eleje óta Váradon tartózkodott. A gyulafehérvári palotában immár Ali pasa tanyázott, Szeben felé is elvágta a török az utat, Kolozsvár nem akarta Báthorit befogadni, Várad volt tehát egyedüli biztos menedéke. Rhédey Ferenc úgy megerősítette a várat, hogy kiostromlásáról szó sem lehetett. A kapitány és a vitézlő rend tántoríthatatlanul ragaszkodott a menekült fejedelemhez, de a hitehagyott hajdúk a vesztére törtek. Géczy András biztatására kicsalták őt a várból, és 1613. október 27-én orvul meggyilkolták.
Amíg Báthori Erdélynek törvényes fejedelme volt, Bethlen Gábornak semmi úton-módon sem sikerült Rhédeyt magához hódítania. A becsületben megőszült, egyenes lelkű katona az ura és fejedelme iránti kötelességét előbbvalónak tekintette a sógorságnál, s mindvégig híven kitartott Báthori mellett. Neheztelt is ezért Bethlen, s október 17-én ezt írja a feleségének: „Rédai Ferenc nem gondolván meg az országnak Báthori miatt való rettenetes veszedelmét, országkárával Váradban bebocsátotta, kiért az egész ország igen haragszik reá.”

Bethlen Gábor hűségén
Báthori halála után viszont Rhédey Ferenc szívvel-lélekkel csatlakozott sógorához, és nem gondolt többé arra, hogy búcsút vegyen a váradi kapitányságtól, bár a köszvény már egészen hatalmába kerítette. „Gyakorta megtörtént, hogy szekérről vagy nyoszolyában fekve igazgatta a sereget, de még így is megverte az ellenséget – olvasható egy Váradon keltezett levélben. – Mert az esze helyén volt, s annak felette oly nagy tekintély vala a vitézlő nép között, hogy minden parancsának szó nélkül engedelmeskedtek.”
Bethlen csak lassan és sok küzdelem árán volt képes magát megerősíteni székében, mert a prágai udvar rosszindulata és bizalmatlansága minden törekvése elébe gátat vetett. II. Mátyás király (képünkön) nem akarta őt törvényes fejedelemnek elismerni, Thurzó nádor, Forgách Zsigmond, Dóczy s a többi urak pedig épp oly esküdt ellenségei voltak Bethlennek is, mint előbb Báthorinak. Nemcsak török érzelműnek, hanem annak rendje és módja szerint körülmetélt muzulmánnak is tartották!
Mátyás kormányának legfőbb törekvése arra irányult, hogy Bethlent a Báthori-féle várak és erősségek birodalmából kizárva, helyzetét Erdélyben tarthatatlanná tegye. Eleinte törvényes színt adtak a dolognak, de amikor tapasztalták, hogy így célt nem érhetnek, rábeszéléssel, fenyegetéssel, ígéretekkel és megvesztegetéssel úgy körülhálózták a várkapitányokat, hogy Ecsed, Huszt, Tasnád és Kővár rendre meghódolt a királynak. Csakhogy a legfontosabb hely, Várad, melytől Erdély sorsa függött, szerencsére Bethlen Gábor kezén volt, Rhédey Ferencet pedig sem megijeszteni, sem megvesztegetni nem lehetett.
Váradot azonban Mátyás mindenáron bírni akarta, s mikor meggyőződött arról, hogy Rhédeyt nem lehet eltántorítani, nyíltan kijelentette, hogy Bethlen Gábor elismerésének legelső föltétele Várad átadása. A fejedelemhez küldött követek olyan utasítást kaptak, hogy körömszakadtig alkudozzanak vele e fontos véghely birtoka felett. Először föltétlenül követeljék Váradot, később azonban ígérjenek reverzálist, hogy néhány év múlva, amikor már a királynak alkalma lesz meggyőződni a fejedelem hűsége felől, vissza fogja bocsátani a várat Erdélynek. Követeljék, hogy egyenlő számú magyar és német őrség legyen Váradon, német származású kapitány alatt, de ha ebbe nem akarnának belenyugodni, legyen a magyaroknak külön kapitányuk, de az a király kinevezésétől függjön. Utolsó esetben pedig érjék be azzal, hogy a tisztán magyar őrség a királynak is hűséget fogadjon, vagyis hogy a vár a fejedelem és a király közös birtoka legyen.

„Szüntelen vigyázásra kénszerítjük kegyelmedet”
Alkudozásra azonban nem került a dolog, mert Bethlen kezdettől fogva a leghatározottabban visszautasította az udvar követelőzéseit. Ugyan mit is használhatott volna neki Mátyás elismerése Várad nélkül, mely fejedelmi székének legfőbb, sőt az adott viszonyok között egyetlen oszlopa volt? Mit használhatott volna a szövetkezés, ha a török haragját magára vonja? Megtanulhatta Báthori példájából. És az egyszer bizonyos, hogy a Porta okvetlenül föláldozza őt a legelső jöttment trónkereső kedvéért, ha Váradot a németnek adja.
Nagyon jól tudták ezt Bécsben és Prágában is. Éppen az volt a céljuk, hogy Bethlent kelepcébe csalják: Ha nem mond le Váradról, nem ismerik el fejedelemnek, és Magyarországgal gyűlik meg a baja; ha lemond, majd „megmetszik a torkát Sztambulban”.
Csakhogy gazda nélkül számoltak, mert Bethlen nem Báthori Gábor volt! Kétségtelenül nagy fontosságot tulajdonított a Mátyással való szövetkezésnek, de ezt csak eszköznek, és nem célnak tekintette. Mert politikájában a Bocskai által megjelölt utat és irányt követte, és sokkal tapasztaltabb államférfi volt, semhogy az udvari cselszövények hálójában fennakadt volna.
A fejedelem kijelentette, hogy a váradi kapitányság tiszte olyan ember kezében van, aki minden gyanún felül áll. Rhédey a fejedelemmel karöltve mindent megtett, hogy Várad védelmi képességét fokozza. Gondoskodott róla, hogy az őrség válogatott és rendesen fizetett katonákból álljon. Visszaszerezte a vár fönntartására rendelt, de Báthori alatt elidegenített jószágokat, pontosan behajtotta a jövedelmeket, és mint Bihar vármegye főispánja, felügyelt, hogy a fiskus bevételei hiánytalanul kezeltessenek. A fejedelem Kraszna és Szolnok vármegye adóját, valamint a váradi és debreceni harmincadot is Váradhoz deputálta, úgyhogy az összes jövedelem körülbelül 32 ezer forintra rúgott. Ebből az őrség fizetésére 20 ezer forintot fordíttatva, a megmaradó összeg a vár építésére és jó karban tartására szolgált.
Bethlen egy 1614. február 10-én keltezett levelében ezt írja sógorának: „Kegyelmedet hazánknak közönséges javáért kénszerítjük a szüntelen való vigyázásra. Immár oda kifelé Huszt és Kővár oda lévén, csak kegyelmedre támaszkodhatunk… Minékünk Váradra, ha lehetséges volna, nem különb vigyázásunk volna, mint az magunk személyére, kegyelmedet is Isten abban minden jóra segíti.”
Forrás : biharmegye.ro

2017. szeptember 30., szombat

Milyen volt a tömegközlekedés Nagyváradon ?

 
Közlekedés Nagyváradon 1870-1900 között.Forrás : otlra.ro

Milyen volt a tömegközlekedés Nagyváradon?Az alábbi fotók és szövegek választ adhatnak a kérdésre.Látható milyen változáson ment keresztül Nagyvárad az 1870-es évektől szinte napjainkig.A villamos volt az egyik fő tömegközlekedési eszköz.Jöjjön egy kis nagyváradi nosztalgia utazásra'
Tramvai hipo 1870 
Ló vontatású kocsi 1870 körül.Forrás : otlra.ro
  
Villamos közlekedés a Szent László téren.Forrás : otlra.ro 

 
Villamos közlekedés a Bémer /Regina Maria téren.Forrás : otlra.ro 
Bővebb információ : otlra.ro
 
Közúti vasúti gőzmozdonnyal a Szent László térről a Fürdőkbe. 
Forrás : istvan.home.ro
 
A villamosmozdonyok 1978-ban a remiz hátsó udvarán.Forrás : istvan.home.ro
 
Siemens típusú favázas motorkocsi a Fő utcán a múlt század elején.
 Forrás : istvan.home.ro

Az öreg fapados Siemens az 1960-as évek végé.Forrás : istvan.home.ro
 
Az 50-es pályaszámú pullmann a Fő utcán 1973-ban.Forrás : istvan.home.ro


A 41-es pályaszámú ITB a Kolozsvári út elején 1980-ba.Forrás : istvan.home.ro
 
A 87-es pályaszámú Timiș a Baross utcán 1980-ban.Forrás : istvan.home.ro

A 200-as számú KT4D csuklós Tatra az Olaszi temetőnél 2000-ben. 
Forrás : istvan.home.ro
 
Az 1-es pályaszámú T4D Tatra a Teleky utcán 2008-ban.Forrás : istvan.home.ro


Az első, 50-es pályaszámú Siemens ULF a Szőllősi végállomáson 2008-ba.
 Forrás : istvan.home.ro
 
A 2013-ban érkezett gyerekrajzokkal díszített Tatra.Forrás : istvan.home.ro


Bécsből 2016-ban a villamosközlekedés 110-edik évfordulójára beszerzett nosztalgiaszerelvén.Forrás : istvan.home.ro
 
Az egykori Nagyvpiactér sarkán kiállított 3-as számú villamos mozdony.
Forrás : istvan.home.ro 
Bővebb információ : istvan.home.ro

2017. szeptember 11., hétfő

A Rhédeyek Váradon (2.) – Id. Rhédey Ferenc várkapitány

 
"A váradi kapitány inkább tanáccsal, mint karddal szolgált a Rákóczi Zsigmond után trónra lépő Báthori Gábornak. Hathatósan működött közre a hajdúmozgalmak lecsendesítésében, illetve a Magyarországgal való egyezség létrehozásában, és megtartotta Erdélynek Végváradot." - írja Szilágyi Aladár a Biharországban.Teljes cikk : 


Az öreg és beteges Rákóczinak kevés öröme telt már a fejedelemségben, s amikor tapasztalta, hogy Báthori törekvéseit nemcsak a hajdúk segítik, de a prágai udvar is támogatja, csak arra volt gondja, hogy lemondásával minél több anyagi előnyt szerezzen magának és családjának. A jámbor fejedelem 1608. március 5-én a kolozsvári nagytemplomban ünnepélyesen lemondott Erdélyről, s két nap múlva megindult ősi fészkébe. Ugyanezen a napon a rendek Báthori Gábort fejedelemmé választották. Annyi hajdú ment vele Kolozsvárra, hogy egészen ellepték a várost. Feljegyezték róluk, hogy szokásuk szerint „zenebonáskodtak, szállást adó gazdáikat agyba-főbe vervén hirdették, hogy most már az ő uralkodásuk kezdődik”. Mód nélkül elbízták magukat, vezérük, Nagy András a fejedelem után a legelső embernek tartotta magát Erdélyben. Még a váradi kapitányságra, az ország legfőbb katonai méltóságára is számított a telhetetlen, nagyravágyó ember – csakhogy Rhédey Ferenccel mégsem mert kikezdeni.

Báthori Gábor hűségén
Különben Rhédeyt Bethlen Gábor már jó előre megnyerte Báthori ügyének, s az új fejedelem is igyekezett őt minél jobban lekötelezni. 1608. május 7-én a Biharban fekvő Pály Újlak birtokot adományozta neki, s vagyonát napról napra öregbítette.
A váradi kapitány most inkább tanáccsal, mint karddal szolgált urának. Hathatósan működött közre a hajdúmozgalmak csillapításában és a Magyarországgal való egyezség létrehozásában. Ezalatt igen fontos fordulat volt, hogy a szövetséges magyar–osztrák és morva rendek Rudolfot lemondásra kényszerítették, és Mátyás főherceg királyválasztó országgyűlést hirdetett Pozsonyba. Erdély fényes követséggel képviseltette magát a gyűlésen, a delegátusok egyike Rhédey Ferenc volt, őt Mátyás a koronázáskor – érdemeinek elismeréséül – Szent István kardjával aranysarkantyús vitézzé ütötte.
A pozsonyi országgyűlésen a Magyarország és Erdély közötti kiegyezés is terítékre került, de a tanácskozások nem vezettek végleges megállapodásra. Mátyás a két állam között kötendő véd- és dacszövetséget egészen másképpen értelmezte, mint annak előtte. Viszont Báthorinak is magasra törő tervei voltak. Míg egyfelől nem akart a törökkel végleg szakítani, másfelől még a látszatát is kerülte annak, hogy Erdély a magyar koronától függő viszonyban állna. Nem akart a portán „németesség” gyanújába keveredni, mint Rákóczi Zsigmond, de nem volt hajlandó Erdély önállóságát sem föláldozni. Ifjonti hevében képesnek hitte magát arra, hogy Magyarországgal szövetkezvén, a törökkel, sőt szükség esetén mindkét nagyhatalommal szemben is megvédelmezheti Erdély függetlenségét.

A hajdúk megzabolázása
Rhédey Ferenc Báthori uralkodása alatt nemigen mozdult ki Váradról, hadat nem vezényelt; sem a havasalföldi háborúban, sem a lázadó szászok ellen folytatott csatározásokban nem vett részt. Mindazonáltal igen fontos szerepet töltött be, mert mialatt a fejedelem összes hadaival a széleken s az ország határain kívül táborozott, Erdély legfőbb kapuját vitézül és híven védelmezte. Báthori tökéletesen nyugodt volt abban, hogy az ellenség Várad felől be nem törhet, amíg a bástyákon Rhédey őrködik, aki éjjel-nappal serény vigyázásban lévén, figyelemmel kísérte a magyarországi hajdúk minden mozdulatát, portyázó csapatokat küldött szerteszéjjel, megmustrálta a táborba induló hadakat, szorgalmasan levelezett a fejedelemmel, s mialatt Erdélyt a pártos hajdúk rabló beütéseitől megoltalmazta, szigorúan büntette a saját vitézeit is, ha maguk részéről legcsekélyebbet is vétkeztek a Magyarországgal fennálló békesség ellen.
Báthori állhatatosan ragaszkodott a Magyarországgal kötendő véd- és dacszövetség eszméjéhez. 1611. június 30-án a prázsmári táborból kelt levelében megparancsolta Rhédeynek, hogy az összeütközést kerülje, és a katonákat, különösen pedig a hajdúkat szigorú fenyítékben tartsa. Báthoriból nem hiányzott a jóakarat, minden lehetőt megtett azért, hogy a két testvérország között a békesség zavartalanul fenntartassék. Rhédeynek pedig oly nagy tekintélye volt a hajdúk között, hogy még Nagy András befolyását is ellensúlyozhatta.
Eleinte hajlottak is a hajdúk a szép szóra, csendességben maradtak, sőt néhány ezer válogatott vitézzel Báthorit is megsegítették, ki a havasalföldi vajda támadásának hírére a törcsvári és a tömösi szorosnál vonta össze minden erejét. Ide várta Nagy Andrást is, aki azonban a brassói tanács és a magyarországi főurak által megvesztegetve, már áruláson törte a fejét. Radu vajda csapatai 1611. július 9-én Báthori seregét Brassónál szétverték, mire a különben is elégedetlen hajdúság elpártolt a fejedelemtől. Nagy András körülbelül 10 ezer emberével Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitányhoz csatlakozott, aki e hónap végén már megindult Kassáról Erdély felé.

Végvárad veszélyben
Azalatt, míg Báthori török és tatár segítséget sürgetve Szeben alá gyűjtötte a hadait, jó reménységgel biztatván magát a jövendőre nézve, addig Rhédey Ferenc – noha testében beteges és a köszvény miatt magával szinte tehetetlen volt – hős lélekkel védelmezte új hazájának őrálló bástyáját, Váradot.
Forgách gyorsan közeledett. Útközben a magyar és erdélyi urak közül sokan csatlakoztak hozzá, a hajdúság pedig szaporodtan szaporodott mellette. Lázongásuknak legfőbb oka most az volt, hogy Magyarország csak azoknak szabadságát és nemesi kiváltságait ismerte el közülük, akik a Nagy Andrással kötött egyezség idejében már hajdúk voltak. Minthogy a számuk azóta megkétszereződött, és sem Magyarország, sem Báthori nem volt hajlandó – de nem is győzte volna – őket letelepíteni, hazátlan bujdosókká lettek. Bosszúval eltelve a fejedelem iránt, már csak azért is Forgáchhoz szegődtek, mert érdemeket akartak szerezni maguknak Magyarország színe előtt, és azt remélték, hogy vérük hullásáért ők is szabadságot, hajlékot fognak nyerni. De a többségüket csupán a rablóösztön és nyereségvágy lelkesítette, hadnagyaik, szokásuk szerint, a zavarosban akartak halászni.
Forgách Zsigmond Egry Istvánt, a szalontai hajdúk kapitányát küldte előre, hogy Rhédeyt szép szóval vagy erővel Várad föladására bírja. A vakmerő hajdú – később Bethlen Gábornak jeles csapatvezére lett – vállalkozott ugyan erre a feladatra, de nagyon jól kellett tudnia, hogy Rhédeyvel nem fog boldogulni.
Az alkudozással csakugyan kudarcot vallván, Forgách ki akarta erőszakolni az utat Erdélybe, de pórul járt, mert Rhédey Várad alatt elállta az útját, hadai nagy részét szétverte és megsemmisítette. A főkapitány képtelen volt lóra ülni, ezért hordágyon vitette ki magát az ütközet helyszínére. Thurzó György nádornak utólag írt levelében nem titkolta állapotát: „Ur Isten ezt a nyomorúságot és csapást reám bocsátá, be sem akartam menni Váraddá. Az vitézlő nép és vármegye ispánnya házamhoz jöttenek, és ugy kértenek azon, hogy bevitessem magamat, mert félő, hogy az hajdúság kezében ne akadgyék Várad. Ezeket meggondolván, nyoszolyámban, gyalog emberekkel három egész mély földig [mérföldig – szerk. megj.] ugy vitettem magamat. Mostan is penig magam erejével csak megsem mozdulhatok, még is az én tisztemnek megkellett felelnem hazám és nemzetségem javáért.”
(Folytatjuk) "
Forrás : biharmegye.ro

Milyen elnevezéseket kapott Nagyvárad neves íróktól-történészektől?

 
Forrás : moly.hu 

Milyen elnevezéseket kapott Nagyvárad neves íróktól-történészektől? A kérdésre Lőwy Dániel Az úri város zsidó lakosai könyvében kapjuk meg a választ.Idézem :

"Neves íróktól-történészektől kapta az Erdély kapuja, a Körös-parti Párizs, az alföldi Párizs, gúnyosan a Pece-parti Párizs, a Körös-parti Athén, a Vér városa (Ady), a magyar Birmingham, a magyar Bayreuth, a Körös-parti metropolisz, a Holnap városa, a Tegnap városa elnevezéseket."
Forrás : muvelodes.net

A nagyváradi zsidóság története

 
Lőwy Dániel.Forrás : muvelodes.net

"A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. kötete 1981-ben jelent meg. Nem kevés kompromisszum árán, mert a cenzúra jócskán törölt belőle. A legnagyobb veszteség a külföldre távozottak és az egyházi irodalom képviselőinek a kihagyatása volt. A főszerkesztő, Balogh Edgár mégis ünnepelt, s két év múlva már a II. kötetet is sajtó alá akarta bocsájtani." - írja Gaál György a Művelődés havilapban.Teljes cikk :


"Kitalálta, hogy az egyházi írókat felekezetenként közös cím alá foglaljuk, akkor talán elnézik őket. Az első kínálkozó felekezeti címként az Izraelita irodalom jött szóba. Csakhogy nem kapott egyetlen szakembert sem a témához tájainkon. Erre szokásos módon, egy levelezőlapon engem magához hívott, s felkért, hogy ezt a témát is vállaljam el a korábbiak mellé, mert ő minden segítséget megad. Rövidesen nekifogtam a témára vonatkozó, az Egyetemi Könyvtárban és az Akadémiai Könyvtárban található könyvek, folyóiratok, lapok kijegyzetelésének, egy jó vastag dossziényit összeírtam. A főszerkesztőnek sikerült nyárára egy egyhónapos budapesti ösztöndíjat szerezni számomra, hogy a témáim anyagát kiegészíthessem. A lelkemre kötötte, keressem fel a rabbiképző igazgatóját, Scheiber Sándort, s kérjem ki tanácsait. Scheiber professzor viszont arra kért, hogy ha megírom az összefoglalást, küldjem el neki is, mert ő azt közli a MIOK évkönyvében. (Meg is jelent: Magyar nyelvű zsidó irodalom Romániában. Évkönyv. Kiadja a Magyar Izraeliták Országos Képviselete. 1983/84. 133–141.) Mire hazatértem, Balogh Edgár kölcsönként megszerezte a különböző zsidó közösségek külföldön megjelent emlékkönyveit, így jutott a kezembe az egészen frissen kiadott A tegnap városa (Tel-Aviv, 1981) című ötödfélszáz lapos albumszerű kötet, amely a váradi zsidóság sorsát örökítette meg. Már korábban átnéztem Lakos Lajos (1912) és Sós Endre (1943) témába vágó köteteit, az 1981-es emlékkönyvben Schön Dezső összegezte A nagyváradi zsidóság útjá-t. Főleg e három forrásból meríthettem anyagot szócikkemhez.
Lőwy Dánielt rég óta ismerem, Kolozsvárt vegyészként tartottuk számon. Nagy veszteségnek könyvelte el az itteni egyetemi közösség, amikor távozott a városból, s Amerikában telepedett le. Ott is folytatja a vegyészi pályafutását, sikereket ér el. De mint sok Kolozsvárról elszármazottat, őt is magával ragadta a város szelleme, pusztuló értékállománya. Még eltávozása előtt az emléktáblák összeírásával foglalatoskodott. Majd beledolgozta magát a város zsidó múltjába. Mondhatni, minden elérhető forrást összegyűjtött, s távol innen megírta Kolozsvár zsidóságának a történetét (A téglagyártól a tehervonatig, 1998), aztán ezt a munkát tovább folytatva, az anyagot egyre bővítve 2005-ben már az újabb, albumszerű illusztrált kiadást adta közre A kálváriától a tragédiáig címmel. Akkor azt hittem, hogy ezzel lerótta háláját szülőföldje iránt. Tévedtem. Számomra most derül ki: annyira felkeltette érdeklődését a témakör, hogy most megírta a nagyváradi zsidóság történetét is.
Nagy feladatot vállalt magára két szempontból is. Egyrészt a váradi zsidóság sokkal nagyobb lélekszámú és sokkal összetettebb társadalmi tagozódású volt, mint a kolozsvári, másrészt az összegzést szinte kizárólag a már megjelent kiadványokra, illetve az interneten elérhető forrásokra korlátozva kellett megírnia. No meg, Nagy Endre – a kötetben idézett – mondását parafrazálva, egy kicsit neki is váradivá kellett lennie.
A kötet a 21 fejezetes alapszöveg mellett Függeléket és forrásmunka-jegyzéket tartalmaz. Az alapszöveg első fejezete inkább bevezető, amely Nagyvárad jelentőségét, helyét a magyar kultúrában próbálja körvonalazni. Neves íróktól-történészektől kapta az Erdély kapuja, a Körös-parti Párizs, az alföldi Párizs, gúnyosan a Pece-parti Párizs, a Körös-parti Athén, a Vér városa (Ady), a magyar Birmingham, a magyar Bayreuth, a Körös-parti metropolisz, a Holnap városa, a Tegnap városa elnevezéseket. A szerző hangsúlyozza, hogy munkájának súlypontját a vészkorszak bemutatására helyezte. Ennek megfelelően a további 20 fejezet – benyomásunk szerint – három részre osztható. A 2–12. fejezetek a hagyományos történetírás módszerével mutatják be az 1940-es bécsi döntés idejéig a zsidóság váradi megtelepedését és történetét. A 13–20. fejezetek a magyarok bevonulásától a vészkorszak végéig tekinti át a történéseket, inkább az írott és szóban elmondott (oral history) visszaemlékezésekre alapozva, úgyhogy itt – magasabb szinten – a holocaust-emlékkönyvek módszeréhez csatlakozik. A harmadik rész egyetlen fejezet, a holocaust utáni történéseket próbálja összefoglalni.
Az első rész 120 oldalon tárja elénk mindazt, amit eddig a váradi zsidóság 1940-ig terjedő történetéről írtak. Főleg Lakos Lajos és Mózes Teréz munkáira alapoz. Míg Erdélyben 1848-ig a zsidók helyzetét az 1653-ban megjelent Approbatae Constitutiones című törvénykönyv határozta meg, addig Váradon a sokkal engedékenyebb II. József-féle törvények (De Judaeis, 1790) voltak érvényben. Az utóbbi megengedte a zsidók városokba költözését, Erdélyben viszont csak egyetlen városban, Gyulafehérváron telepedhettek le hivatalosan. Lőwy a 2. fejezetben 1848-ig összegezi a zsidóság váradi emlékeit. Az első ottani háztulajdonosról 1515-ből maradt feljegyzés. 1722-ben már 20-nál több zsidó család élt ott, s megalapították az első hitközséget. 1731-ben a Hevra kádisát, a temetkezési szentegyletet is létrehozzák. 1766-ból a külön temetőről maradt fenn adat. A zsidóság száma akkor nőtt meg lényegesen, amikor a császári hadsereg feladta a várat, s tövében megengedték a zsidók letelepedését. 1783-tól kezdve kialakult a Váralja városrész, ahol a század végén 26 házat számláltak, s valamennyiben zsidók laktak. 1850-ben 104 háztulajdonos lakott itt, s többüknek a város más részeiben is volt tulajdona. 1840 után már akárhol lakhattak is. Az 1790-es évektől zsidó főbíró irányította közösségüket. A rövid 3. fejezet az 1848-as forradalom és szabadságharc korát mutatja be. Akkoriban 256 családot írtak össze. Tíznél többen vettek részt a szabadságharcban, zsidó orvosok tűntek ki a honvédek ápolásában.
A következő fejezet kissé visszatér a történelemben, mert a hitközség fejlődését követi nyomon az első zsinagóga említésétől (1749) az emancipációt követő zsidó kongresszusig (1868), ahol a zsidóság két irányzatra szakadt szét: megalakult az autonóm ortodox és a neológ (kongresszusi) hitközség, mindegyik felépítette a maga templomait. Mellettük 1915-től feltűnt a Nagyváradra menekült visznicei csodarebbe kétszáz híves haszid gyülekezete. Külön fejezet veszi számba a zsidó iskolaügy fejlődését. 1786-tól német nyelvű elemi iskolát működtettek, 1888-ban pedig már gimnáziumuk volt. Gábel Jakab igazgató idején épült az iskola palotaszerű új otthona. A neológok 1903-ban indították be saját héttanerős iskolájukat. Az elemiben a fiúk és lányok együtt tanulhattak.
Négy fejezetet (6–9.) szán a szerző a váradi zsidóság aranykorának, a kiegyezéstől az első világháború végéig terjedő korszaknak a bemutatására. Először az ipar területén tettek szert vezető szerepre. Azután kiépítették a korszerű bankrendszert. A kiemelkedő nagypolgárok a belvárosban emeltették impozáns palotáikat. Megalakultak felekezeti alapon a különböző egyletek, szervezetek. Még 1866-ban jött létre az Izraelita Nőegylet, mely népkonyhát működtetett és táncestélyeket rendezett. Gyermekbarát egyesület, aggmenház, leányegylet, sportegylet, irodalmi társaság létesült. A Monarchiában biztosított jogegyenlőség lehetővé tette a zsidók részvételét az adminisztrációban, bekerültek a városi tanácsba. Főleg a neológ fiatalok egyre nagyobb számban egyetemet végeztek, s orvosi, gyógyszerészi, jogi diplomával tértek vissza. De Váradon is működött a Jog­akadémia, amelynek tanári karában ugyancsak megjelentek a zsidó származásúak. Az építészetben ők hozták be a szecesszió újszerű stílusát. Ady szerint „a váradi zsidók kiemelték a várost a provincializmusból”. Mi több, rövidesen a zsidó szellemiség lett a polgárosult város meghatározó jegye. Elegáns kávéházak, éttermek, szállodák nyíltak, ahol „dzsentri hajlamú zsidó párbajhősök” mulatoztak, s okoztak néha botrányokat. Híres szépasszonyok körül valóságos udvar alakult ki. Egyiknek a vonzása Adyt is megihlette. Fellendült az irodalmi-színi élet. Itt kezdte pályafutását Gózon Gyula és Kabos Gyula. Grósz Frigyes doktor még 1830-ban zsidó szemészeti kórházat létesített, amely aztán a következő század elején rangos egészségügyi intézetté fejlődött. Grósz Frigyes Emil unokája már Budapesten futott be szemészprofesszori pályát. A szabadkőművesség meghonosítása is 1876-ban egy zsidó ügyvéd nevéhez fűződik, páholyházuk 1901-ben épült fel. A szerző külön fejezetre méltatja a „nagyvárosi sajtóélet”-et. 1907-ben Váradon egyszerre 11 napilap jelent meg, s szinte mindegyik szerkesztőségében akadtak zsidók, a legtöbb esetben ők voltak a főszerkesztők. A Fehér Dezső szerkesztette Nagyváradi Napló, amelynek Ady is munkatársa volt, fogalommá vált a sajtótörténetben. De Hegedüs Nándor politikus-szerkesztő is beírta nevét az irodalomtörténetbe a Holnap antológia beindításával. A századforduló néhány évében „világirodalmi pillanatok”-at élt Várad. Egy időben élt, alkotott itt Ady Endre, Biró Lajos, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Balázs Béla, Miklós Jutka.



Grósz Frigyes (1789–1858) szemészorvos
Az impériumváltozás 1919-ben kezdődött Nagyváradon. S bár a gazdasági életben a zsidók megtarthatták vezető szerepüket, kultúrájuk tekintetében nehéz választás elé kerültek. Ekkorra főleg a neológok már teljesen magyar anyanyelvűvé váltak, s a magyar kultúrát vallották magukénak, csak vallásuk különítette el valamennyire őket. Ezek Romániában most Gáll Ernő megfogalmazása szerint „kettős kisebbségi sorsba” jutottak. Elnyomták őket mint zsidókat és magyarokat. Valójában politikai nyomást gyakoroltak rájuk, hogy váljanak le a magyarságról, s önálló nemzetként határozzák meg magukat. Így például a zsidó iskola tan­nyelve nem lehetett a magyar, csak a román, a héber vagy a jiddis. Az utóbbi két nyelven legfeljebb a rabbik tudtak, esetleg a haszidok. A királyi Romániában a zsidóság számára öt út kínálkozott: „a cionizmus (vagyis a magyar zsidóból zsidó zsidóvá válás útja), a beolvadás a magyarságba (asszimiláció) további vállalása, a románsághoz való közeledés, valamint a baloldali, nem cionista mozgalmakhoz való csatlakozás” – állapítja meg a szerző Gidó Attilára hivatkozva. Valójában csak az első bizonyult járhatónak, ha azt az alija követte. A többi mind zsákutcába vezetett. A váradi zsidóságból mindegyik irányzathoz csatlakoztak néhányan. Magyar kisebbségi politikusok és cionista szervezők is kerültek ki soraikból.
Két fejezet taglalja a fasizmus terjedésének és a zsidóüldözések kezdetének a korát. Az új szélsőséges eszmék először az egyetemi diákság soraiban kezdtek hívekre találni egyik-másik professzor biztatására. Nemzetközi visszhangot keltett az 1927-ben Nagyváradon megrendezett román diákkongresszus, amelyre az ország valamennyi egyeteméről érkeztek küldöttségek különvonattal. Összegyűlt vagy ötezer fiatal. A kongresszus legionárius díszvendégének a bíztatása is hozzájárult ahhoz, hogy az értekezlet pár nap után zsidó- és magyarellenes pogrommá változzék. A megvadult diákok előbb Váradon végeztek pusztítást a zsinagógákban, majd a magyar vagy zsidó tulajdonosok üzleteit zúzták össze. A hazatérő diákok egy része Élesden, Bánffyhunyadon is kiviselte magát. Kolozsvárt erőszakkal megállították a vonatot, s itt is törtek-zúztak, főleg az állomáshoz közeli neológ zsinagógában tettek kárt. A karhatalom nem intézkedett. A diákokra nézve alig lett következménye a pogromnak. Ez azonban csak a bevezető volt. Hitler 1933-as uralomra jutását követően szinte rendszeressé váltak a zsidó-ellenes tüntetések, a megkülönböztető intézkedések. 1935-ben már a román állampolitika hivatalosan is felvállalta az antiszemitizmust. 1938 februárjában II. Károly román király bevezette a királyi diktatúrát. Egyre-másra születtek a zsidóság jogait korlátozó rendeletek. Ráadásul a ’30-as évek végén a magyarság köreiben is felütötte fejét az antiszemitizmus, habár a kisebbségi magyar politikusok ez ellen küzdöttek, s ismételten teljes szolidaritásukról biztosították a magukat magyarnak valló zsidókat.
Az 1940-es bécsi döntést a nagyváradi zsidóság is örömmel fogadta: mindnyájan arra gondoltak, hogy visszatérnek a monarchiabeli állapotok. Ekkoriban Váradon több mint 21 000 zsidó élt. Pedig Magyarországon akkor már érvényben voltak jogkorlátozó „zsidó törvények”, amelyeket rövidesen a visszatért területeken is alkalmaztak. Ráadásul a közigazgatási tisztségekbe jórészt anyaországi hivatalnokok, úgynevezett „ejtőernyősök” kerültek, akik nem ismerték a helyi viszonyokat, az együttélés kialakult hagyományait. Betiltották a zsidó sajtót, majd a többi lap szerkesztőségéből is eltávolították a zsidó származásúakat, az egyesületeiket rendre feloszlatták. Az ipari egységek, üzletek sem maradhatnak zsidó kézen. Kénytelenek voltak azokat szimbolikus összegért eladni, vagy legalább névleg átadni. Az 1942-es „negyedik zsidótörvény” a zsidóktól a földbirtokokat is elkobozta egészen csekély „térítés” ellenében. Az értelmiségi pályákról, állami tanügyből, színtársulatokból, egyesületekből rendre kizárták a zsidó származásúakat. Gyakorlatilag a diplomás zsidók sehol sem tudtak álláshoz jutni. Sőt a numerus clausus rendelet a zsidó diákok számát is 6 százalékra korlátozta osztályonként. Vagyis még a tanulás lehetőségétől is megfosztották a fiatalokat. Ennek kivédésére alakultak meg a zsidó gimnáziumok, a nagyváradit Kecskeméti Lipót főrabbiról nevezték el. Itt kitűnő tanári kar állt össze a máshelyről kizárt oktatókból.
De ez csak a kezdet volt. A „magyar éra” történéseit bemutató következő fejezetek a jogfosztás, az embertelenség, a lealjasulás olyan példatárává válnak, hogy még akkor is elborzasztja az a 21. századi olvasót, ha már kézbe vett e témakörről könyveket. Nem Lőwy rendezi ilyen fokozódó sorrendbe a tanúságtételeket, hanem a történelem szolgáltatja így az anyagot. Előbb a munkaszolgálat különböző válfajairól olvashatunk. Arról a jogfosztott állapotról, amikor az elcsigázott munkaszolgálatosokat azzal kergetheti el egy tiszt, hogy „előbb a lovak isznak, aztán jönnek a zsidók”. Az ukrajnai Dorosicsban 1943 áprilisában történt tragédia is jól jellemzi az állapotukat. A tífuszos munkaszolgálatosokat egy pajtában különítették el, ahol semmilyen kezelést sem kaptak. Több mint ötszázan feküdtek ott, amikor feltételezhetően két sarkánál is felgyújtották a pajtát, a kitörni próbálkozók eltorlaszolva találták az ajtókat, akik mégis kitörnek – vagy 56-on –, azokat golyózápor fogadta. Összesen 478 személy esett a lángok martalékául. A honvédelmi minisztertől elrendelt kivizsgálás megállapította, hogy senkit sem terhel felelősség, a „tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak”. Ritkán akadtak emberséges tisztek is, akik megkönnyítették a munkaszolgálatot. Közülük kimagaslik Reviczky Imre honvéd alezredes, aki behívatta a katonaköteles fiatalokat a gettózás megkezdése előtt, s ezzel megmentette őket a biztos haláltól. Ráadásul úgy soroltatta be őket, hogy a lakhelyükhöz közeli osztagokban szolgáljanak. A környéken munkaszolgálatot teljesítő, azóta világhírűvé vált két személyiség, Radnóti Miklós költő és Ligeti György zeneszerző történetét külön alfejezetben ismerhetjük meg.
A végkifejlet 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásával kezdődött. A németek március 27–28-án kerítették hatalmukba Nagyváradot. Április 5-én kötelezővé tették a sárga csillag viselését. A „csillagosoknak” – akik már az utcára alig mertek kilépni – aprólékos vagyonbejelentést kellett tenniük. Rövidesen minden értéket elkoboztak tőlük. Április 7-étől a Gestapo a „politikailag megbízhatatlan egyének”-et letartóztatta. Vallatás, kivizsgálás után többségüket szabadon engedték. Az addigi főispán és polgármester nem vállalta a gettó felállítását, úgyhogy lemondatták őket. Az új tisztségviselők már együttműködtek a németekkel, s a város egyik kerületéből 130 holdat jelöltek ki a gettó részére, amelyet két méter magas fapalánkkal kerítettek el. Május 3-án kezdődött, s hat napig tartott a gettóba gyűjtés. Mintegy 22 000 embert zsúfoltak össze úgy, hogy a szobák padlóján is kénytelenek voltak aludni. Egy személy legfeljebb 50 kilós csomagot vihetett magával a gettóba. Elhagyott lakását rendszerint lepecsételték. (Utóbb aztán feltörték és kirabolták.) A legtöbb személyt zsúfolt teherkocsin szállították be, de volt, akit szekéren vagy gyalog kísértek a gettóig. A szomszédok, az utcai járókelők néha együtt érzők voltak, néha viszont gúnyos megjegyzéseket tettek. Nagyon kevesen mentesítést kaptak a gettósítás alól, főleg első világháborús érdemeik vagy szakmunkásságuk miatt. Nagyváradon mindössze 16 mentesített családról tudtak. De előfordult olyan eset is, mint a Biró József művészettörténészé, akit Váradon ugyan mentesítettek, de Budapesten a nyilasok belelőtték a Dunába.



A nagyváradi egykori gettó (kiemelt rész)
A belvárosi gettón kívül Váradon felállítottak egy „kis gettót” is a kaszárnya környékén, ahova a vármegye zsidóit gyűjtötték be. Itt vagy 8000-en voltak. Egy lovarda és egy fatelep szedett-vetett épületei nyújtottak számukra valamelyes védelmet, de sokan a szabad ég alatt maradtak.
A gettó belső élete, megszervezése, rendfenntartása, a tábori szabályzat mind visszaemlékezések alapján tárul elénk. Az igazi borzalom azonban a táborlakókra a szomszédos Dreher Sörgyárban várt, mert itt állították fel a „pénzverdét”. Ide azokat a férfiakat és nőket „utalták be”, akikről úgy tudták, hogy gazdagok. A legkegyetlenebb – részletesen ismertetett – kínzási módszerekkel próbálták megtudni tőlük, hogy hol rejtették el kincseiket, vagy kinek adták át azokat megőrzésre.
Május 24-én kezdődött a gettó lakóinak a bevagonírozása, az első szerelvényre 3110 személyt zsúfoltak fel. Az utolsó, hatodik szerelvény június 3-án indult 2527 személlyel. A nyári forróságban több napig tartó vonatozás alatt sokan meghaltak, mások öngyilkosok lettek, néhány nő szült. Mindnyájan éheztek és szomjaztak. A deportáltak további sorsa már beleolvad az európai zsidóság történetébe, úgyhogy a lágerélettel és a megsemmisítéssel már nem foglalkozik a szerző.
A vészkorszakkal kapcsolatos utolsó három fejezet tanulságos utóhangja a tragédiának. Így megtudjuk, hogy a gettósítás után Nagyvárad jóformán orvosok nélkül maradt. Egyik orvos még a gettóban kitalálta, hogy szimuláljanak flekktífuszt. Ezzel 24 személyt elkülönítettek. Őket aztán nem lehetett vagonba kényszeríteni, s így megmenekültek a deportálástól. Külön történetsor áll össze a zsidók váradi bújtatásából, vagy átszöktetéséből Romániába. A román konzulátus több tagja támogatta a zsidók megmentését, a román parasztok is segítették a menekülőket, a Romániába átszökötteket viszont gyakran visszatoloncolták.
A szerző külön csoportosítja azokat a visszaemlékezéseket, amelyek a nagyváradi lakosok viszonyulására vetnek fényt. Itt is akadtak közömbösek, jóindulatúak, haszonélvezők és „igaz emberek”. Főleg ez utóbbiak megítélése elég nehéz, hiszen ritkán adódik több tanú is, aki vallomást tegyen. A zsidóüldözés sajtóvisszhangjáról szóló rész meglehetősen szegényes, egyetlen negatív példából idéz, ez az unitárius teológiai tanár, Abrudbányai Fikker János cikke a kolozsvári Keleti Újság 1944. május 14-i számából. Abrudbányait távollétében 20 év börtönre ítélték, de 1990-ben rehabilitálták. Jó lett volna a váradi lapok viszonyulását is megismerni.
Bár szorosan nem kapcsolódik a zsidóság történetéhez, érdekes olvasni a magyar közigazgatás utolsó heteiről szóló fejezetet. Kik voltak az utolsó tisztségviselők, ki mit menekített, ki mikor hagyta el Váradot. A szerző is megállapítja, hogy meglepő rendben zajlott minden, a jól bejáratott adminisztráció az utolsó percig működött. Nem volt fejetlenség, rendbontás. Az alkalmazottak még fizetésüket is kikapták. A magyar tisztviselők és a német egységek október 12-én hagyták el a várost, 13-án reggel az utolsó Körös-hidat is felrobbantották, s két óra múlva megérkeztek a szovjet hadsereg első katonái.
A könyv utolsó, igen terjedelmes fejezete az 1945-től az 1990-es évekig eredezteti a nagyváradi zsidósággal kapcsolatos eseményeket. Először a háborús bűnösök ellen a kolozsvári népbíróságon hozott ítéleteket veszi számba. Az ítéletek jó részét a vádlottak távollétében mondták ki. A szovjet csapatok megérkezésekor vagy 120 körül lehetett a túlélő zsidók száma Nagyváradon. Még október 21-én megalapították a Demokrata Zsidó Népközösség (DZSN) helyi szervezetét. Hetek alatt emelkedett a zsidók száma, mert a munkaszolgálatból elég sokan hazatértek. Úgyhogy az év vége felé 1500 férfit és 50–60 zsidó nőt vehettek nyilvántartásba. A koncentrációs táborokból szabadultaknak csak egy része választotta a hazatérés útját, mások nem kívánták újra látni az őket megtagadó várost. Létrejött egy Deportáltak Felkutatására Alakult Bizottság is, amely az Észak-Erdélyből elhurcoltak felkutatását és hazahozatalát tűzte ki céljául. 1945 nyaráig körülbelül 4500 személynek nyújtottak segítséget a hazatéréshez. 1945-ben megkezdődött a két hitközség újjászervezése is, s 1947-re mindkettőnek kialakult a vezetősége és munkaprogramot fogadtak el. A román–magyar határon egyre több zsidó zsúfolódott össze – az egykori Regátból is –, akik át akartak szökni Magyarországra, hogy onnan alijázzanak. 1947 májusa után a magyar hatóságok visszatoloncolták az illegális határátlépőket.
Az első években a zsidóság nem csak a hitközségeket, de minden korábbi intézményt, szervezetet megpróbált újjáalakítani. Így beindultak az iskolák, a kórház, a Hevra. Ezek munkáját és a túlélők egzisztenciáját lényegesen segítették a Joint-támogatások. 1945 decemberében a deportálásban elhunyt mintegy 20 ezer váradi zsidónak emlékoszlopot emeltek az ortodox zsinagóga udvarán. Megrendezték a – téves elméleten alapult – szappantemetést is. 1946-ban összeállították a városban élő zsidók névsorát. A felvett 6500 személyből 3500 élt korábban Váradon, a többi vidékről érkezett.
A kezdeti fellendülést 1948-tól egyre jobban korlátok közé szorította a kommunista állam. Az államosítással a túlélő zsidókat is megfosztották vagyonuktól, a különböző egyesületeket feloszlatták. Szembefordultak a kivándorlást hirdető cionizmussal, a DZSN-t is kommunista befolyás alá vonták. 1949-ben a zsidó hitközségeket egységesítették, mint Mózes-vallásúakat, s egyetlen bukaresti székhelyű szövetségbe kényszerítették őket. Azoknak a zsidóknak, akik az új rendszerben pártvonalon haladni akartak, szakítaniuk kellett a vallással. De még ez utóbbiaknak is nagy része az 1970-es években a kivándorlást választotta.
Az 1950-es évektől Nyugaton vagy Izraelben megalakultak az egy-egy városból vagy vidékről elszármazottak baráti társaságai, ezek aztán az otthon maradottakat is igyekeztek segíteni. 1965 elején New Yorkban hozták létre a Nagyvárad és vidéke nevű szervezetet. Több mint száz tagja van. A nagyváradi zsidó hitközségnek 1992-ben még 294 tagja volt, napjainkban az egész megyében legfeljebb 500-an élnek. Legfőbb feladatuk a zsidó múlt emlékeinek őrzése és karbantartása. A még magukat a közösséghez számítók igyekeznek közös programok keretében az összeköttetést tartani.
Ez az utolsó fejezet a tanúságtevők és emlékezők műveinek a felsorolásával és értékelésével zárul. Különösen érdekes a „magyar Anna Frank”, a 13 évesen elhurcolt Heyman Éva naplója körüli vita ismertetése. A kislányt elpusztították, de naplóját utóbb megkapta újságírónő édesanyja, aki aztán azt közzétette. Eredetije elveszett. Sokan azt feltételezik, hogy a lányának emléket állítani akaró édesanya írta vagy lényegesen átírta a napló szövegét. Ma a kislány nevét viselő, a zsidóság történetét kutató intézet működik Nagyváradon.
A Függelék mindazt felöleli, amit a szerző összegyűjtött, de nem tudott beledolgozni az alapszövegbe. Kezdődik egy szószedettel, amely a megfelelő korszakban használatos vagy a zsidó kultúrához tartozó kifejezéseket, betűszavakat magyarázza. Ezt a nagyváradi zsidóság lélekszámát bemutató 1869 és 2002 közötti statisztika követi. Megtaláljuk az 1848/49-es szabadságharcban résztvevő váradi zsidók névjegyzékét is. A zsidó vonatkozású nagyváradi emléktáblák szövege következik. Aztán a gazdasági életben szerepet játszók iparágankénti felsorolását találjuk, s itt az ismert elpusztult személyek halálnemek szerinti listáját is megkapjuk. Igen terjedelmes és adatgazdag a Nagyváradi arcképcsarnok. Ez egy életrajzi kislexikon, melyben 215 személy pályarajzát találjuk meg. A Felhasznált forrásmunkák jegyzéke filmtekercsekre vett levéltári anyagtól kéziratokig, interjúkig és világhálós hivatkozásokig terjed. Mindegyiknek ott a lelőhelye. Elég arra utalnunk, hogy a Kötetek, tanulmányok fejezetnél 320 címet találunk. A kötetet személy- és helynévmutató zárja.



Zsolt Béla emléktábla Komáromban
Lőwy Dániel könyve olyan összegző munka, amely Nagyvárad és az egész közép- és kelet-európai zsidóság történetének egyik alapkövévé válik. Hihetetlen aprólékossággal jegyzetel, minden állítást hivatkozással ír le. Adatait viszont ritkán kommentálja. Ha valamely adata hibás, akkor az az idézett szerző, emlékező tévedése. Nyilván egy ilyen összegzéshez nem végezhetett levéltári alapkutatást – mert akkor soha nem írja meg a munkát. Azt azonban megtehette volna, hogy valamelyik nagyváradi napilapot átlapozza, hogy a témakörébe vágó híranyagot hasznosítsa. Az 1870-es évektől az 1940-es évekig szinte minden eseményről pár sorban hírt adtak a lapok. Sajnos, még hírlapjaink digitalizálása nincs napirenden. Alighanem hamarabb fogják ronggyá lapozni őket, mintsem sorozataikat lefényképeznék. Jól fogott volna egy térképvázlat is, amely körvonalazza a gettók helyét a város területén. Lőwy Dániel most bizonyára egy újabb város zsidó múltjába dolgozza bele magát. Van még miből válogatni. De talán egyik sem mutat majd olyan szomorú képet, mint a Nagyváradé.
A könyvet 2015. november 23-án a kolozsvári magyar főkonzulátus termében mutatták be, a kötetet Szőcs Géza méltatta. A szerző neki és Elekes Botondnak köszönte a megjelentetés lehetővé tételét. Érdekes egybeesés: a bemutatót követő napon közölte a sajtó, hogy Nagyváradon sikerült a pusztulástól megmenteni a Cion-templomot, amely ezután kulturális centrumként is fog működni."

(Lőwy Dániel: Az úri város zsidó lakosai. A nagyváradi zsidóság története. Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete, Budapest, 2015. 563 p.) 
Forrás : muvelodes.net

Nagyváradi zsidó zsinagógák,paloták és épületek

Nagyvárad szépségeihez hozzátartoznak a zsinagógák,a paloták és az épületek,melyeket zsidók építettek.Egykor a zsidók Nagyvárad lakosságának több mint 26%-át alkották.A Tikvah vagy Remény Egyesület honlapján található egy összefoglaló a zsinagógákról,palotákról és épületekről.


Nagyváradi zsinagógák

A II. világháború illetve az 1944. évi borzalmas események előtt, a nagyváradi zsidóság igényeit kielegítendő, a város számos zsinagógával rendelkezett. Honlapunkon ezen zsinagógák pillanatnyi állapotát mutatjuk be. A nagyváradi Helyi Tanács és a Zsidó Közösség fáradozásának és erejének köszönhetően, él a remény, hogy ezen épületek – felújításukat követően – egy szebb jövőt érnek meg.
A Kulturális és Nemzeti Örökségvédelmi Minisztérium felelőssége a kulturális és történelmi jelentőséggel bíró épületek megóvása. Ezen Romániában fellelhető épületekről a Minisztérium egy megtekinthető naplóval, listával rendelkezik. Nagyvárad hozzávetőlegesen 130 bejegyzéssel bír ezen listán, amibe a két fő nagyváradi zsinagóga is megtalálható.

 Neológ zsinagóga


A nagyváradi Neológ Zsinagóga 1878-ban épült fel. Több mint ezer személy feletti a befogadóképessége, nagyméretű orgonával rendelkezik. A keleties mór elemekkel díszített épületet a nagyváradiak mint Cion Templomot ismerik, amelyet Dr. Kecskeméti Lipót főrabbi nevével társítanak. Impozáns kupolája a Sebes Körösben tükröződik, a váradi városközpont egyik legismertebb emlékműve.
Tervezője Busch Dávid, építője id. Rimanóczy Kálmán volt. Freskóit Horovitz Mór festette.
Napjainkban a zsinagóga kihasználatlanul áll, állapotát tekintve – főjavításra szorul. Elviekben, a nagyváradi Helyi Tanács jóváhagyott néhány elképzelést a zsinagóga használatát illetően, ezek: koncert terem, konferencia terem, turisztikai információs központ.

Ortodox zsinagóga

1890-ben neo-mór stílusban épült fel a Nagy Zsinagóga, tervezője Bach Nándor, kivitelezője Knapp Ferenc építőmester. A zsinagóga 1050 személy befogadására alkalmas – 600 férfi a földszinten és 450 nő az erkélyen. Napjainkban felújítás alatt áll, az utóbbi években néhány különleges alkalom erelyéig használták.
A Zsidó Közösségi Központ területén áll a Kis Zsinagóga, amelyet 1908-ban építettek fel Incze Lajos kivitelezésével. Mint Sas Chevra zsinagóga néven ismeretes, a mindennapi összejöveteleknek, imádkozásnak biztosít helyet, míg a Nagy Zsinagóga restaurálás alatt áll.

Elhanyagolt állapotban, zöldséges raktárként működik a Teleki (Primariei) utcai zsinagóga.
Teleki synagogue

Vannak elképzelések az épület felújítására és funkcionálására vonatkozóan: zsidó múzeumnak és kutató központnak adna helyet. A terveket Cristian Pușcaș építész készítette a nagyváradi egyetem egyetemista csoportjának segítségével. A nagyváradi Zsidó Közösség és a Körösvidéki Múzeum közös projetje ez. Reménykednek európai segítségben is.
A mesterembereké a Poale Cedek zsinagóga (fenti kép), amely Fuchs Benjamin rabbi kezdeményezésére épült az 1910-es évek körül. Évekig műhelyként használták, ma elhagyatott.

 Viznitz zsinagóga

Ezt a zsinagógát a viznitzi hasidikus ágból származó Sr. Jisrael Hager rabbi egyik támogatója építette, aki – üldözés miatt – 1915-ben menekült Nagyváradra követőivel. A rabbi, 70 követőjével való érkezése előtt, Bukovinában élt. A tartományt megszálló oroszokkal sikerült megállapodniuk egy rendezett távozásról.
1944-ben, a zsinagógát kórházként használták a váradi gettóban. Később, műhelyt alakítottak ki belőle, napjainkban több, kisebb kereskedelmi helysiégnek ad helyet.
Zsinagógák felújítása
A három zsinagóga felújításának jelenlegi állásáról – Mihai Viteazul utcai nagy ortodox, az Independentei utcai Cion neológ és a Primariei utcai ortodox –látható alább egy videoklip, ennek hozzájárulását megköszönve: a TVR Cluj stábjának, Andreea Ghitanak, Koppelman Félixnek és Seidler Andrásnak.


Zsidó paloták Nagyváradon
Néhány különlegesebbet a nagyváradi épületek sorából, zsidó tervezett, épített vagy anyagilag támogatott. Sokat a legdíszebbek közül „paloták”-nak nevezünk.

 Fekete Sas palota





1905-ben versenyt írtak ki egy új Fekete Sas palota tervezésére. A nyertesek zsidó származású építészek voltak: Komor Marcell és Jakab Dezső. Az épületet két zsidó ügyvéd támogatta anyagilag, ők Dr. Kurländer Ede és Dr. Adorján Emil voltak. Az új Fekete Sas a régi, hasonnevű fogadó és a Zöldfa fogadó helyén épült fel.
A palota egyik jelegzetessége, az a színes ólmozott ablaküveg, amely egy fekete sast ábrázol, ennek készítője a helyi Neumann Károly volt.
 Ullmann palota




A palotát 1913-ban fejezték be. Azon kevés nagyváradi világi épületek egyike, amelyen világosan felismerhető a zsidó valláshoz való tartozás. Homlakzatának dísze egy Menorah, oldalán Júdás oroszlánjaival. Ez, a bécsi Művészeti Egyetem professzorának – Breitnernek – a műve, elkészítése a dél-nyugat magyarországi Zsolnay cég munkáját dícséri.
Az Ullmann család az 1860-as években ide érkezett első családok egyike. Ullmann Izidor kulcsszerepet játszott a nagyváradi Kereskedelmi és Iparkamara megalapításában, ahogyan a zsidó Ortodox iskola létrejöttében is.
Ullamnn Sándor, Izidor fia, alkalmazta Löbl Ferenc (1882 decenberében Nagyváradon született) építészt, hogy tervezze meg a palotát. A Löbl Ferenc által tervezett épületek többsége Bécs nevezetességei közé tartoznak. Más osztrák zsidókhoz hasonlóan, őt is 1942-ben deportálták egy Kelet-Lengyelország-i koncentrációs táborba, ahonnan soha nem tért vissza. Nagyváradi öröksége azon szecessziós épület, amely, építésekor, a város központi piaca fölé emelkedett.

 Moskovits palota


A Moskovits palota két szakaszban épült fel 1910-1911 között. A Moskovits család rendelésére épült, akik zsidó vállalkozók voltak a malom- és élelmiszeripar területén. A korszak két neves szecesszionista építészét – a Vágó testvéreket –kérték fel a munkára. Munkájuk nyomát viseli az épület újszerű homlokzata és egyedi kivitelezése.
Az épület belső udvarral rendelkezik, a földszinten üzletek, három emeleten lakások találhatóak. Napjainkban, jelentős felújítások előtt állnak a Vágó testvérek által használt egyedi motívumok.

 Moskovits Miksa palota


A palotát Moskovits Miksa zsidó mérnök rendelte saját használatra. 1904-1905 között épült. Úgy tartják, ez volt az első nagyváradi épület, amely vasbetonból készült a budapesti Zielinszky Szilárd tervei alapján. A palota nagyon gazdag madár, fa és virág mintájú díszítésekkel.

 Stern palota


1904-1905-ben épült a Stern palota, Komor Marcell és Jakab Dezső építészek felügyelete mellett. Lechneri stílust követ és két belső udvara van. Díszítőelemei közé soroljuk a természeti és népművészeti megjelenítéseket. Kovácsoltvas díszítéssel találkozunk úgy a belső udvaron, mint az ajtók megmunkálásánál.

 Sonnenfeld palota


A Sonnenfeld palota zsidó megrendelője és tulajdonosa (Sonnenfeld Adolf), Nagyvárad legnagyobb nyomdájának birtokosa. A palotát 1911-1912 között építették. Sonnenfeld Adolf rendelte meg az első szecessziós épület megépítését Nagyváradon.
A nyomda a belső udvarban volt.
A palota építője Spiegel Frigyes volt, az Art Noveau jelentős zsidó újítója, aki kezdetben Budapesten dolgozott; 1919-1923 között Nagyváradon élt és tevékenykedett.
Más említésre méltó zsidó vonatkozású épületek

 Darvas ház






A Darvas ház a nagyváradi szecessziós építészet egyik legeredetibb lakóépülete. A Vágó testvérek (László és József) által tervezett második villa Nagyváradon. Darvas Imre – nagyváradi faipari vállalkozó – megrendelésére készült az épület, amit 1909-1910-re kivitelezett Sztarill Ferenc.
Az épület hátsó része (a második kép) a Sebes Körösre tekint.
A bejárat előterében a fenti emléktábla található.

 Csendőr iskola





1911-1913 között épült. A Csendőr iskola Vágó József által tervezett utolsó épület. Harmonikus és nagyon hivatali aspectussal rendelkezve, több épületet foglal magába. Napjainkban, a Nagyváradi egyetem épületének része.

 Goldstein Salamon épület






A Goldstein Salamon épület építésze Sztarill Ferenc volt, 1910-ben épült. Sztarill más munkáihoz hasonlóan, az épület minimálisan díszített. Egységességét trapéz alakja és támpilléres tornya adja.
A Nagyváradon található egyetlen bejárati ajtó, amelyben ott a Dávid csillag.

 Adorján ház I


Az I. Adorján ház a tulajdonos első rendelése. Zsidó vállakozó volt, értelmiségi és ügyvéd. Megnevezte két fiatal barátját, Komor Marcellt és Jakab Dezsőt, hogy legyenek a ház építészei. Az épület kevéssel 1900 után lett kész, a nagyváradi épületek egyik legszebbjeként és legdíszítettjeként tartjuk számon.

Adorján ház II


A II. Adorján ház volt a a tulajdonos második rendelése. Szimmetrikus, három erkélyes, gazdagon ékesített homlokzata megmunkált kovácsoltvas virág és növényi mintákkal ellátott. A II. Adorján ház 1904-1905 között épült, kivitelezője Sztarill Ferenc, tervezője Jakab Dezső és Komor Marcell.

Park Hotel

A hotel több épületből áll, mi a fő épületet mutatjuk be. A hotelt 1915 márciusában a Veiszlovits testvérek (Emil és Gyula) nyitották meg a nagyközönség számára.




A nagyváradi Tikvah Egyesület érdekelt, és örömmel elfogad minden hozzájárulást – pl. szakértői véleményt – a website ezen témájú fejlesztéséhez a helyi hozzáértőktől. Mircea Pașca történész, a nagyváradi építészet egyik elismert szakértője. Engedélyével, könyveiből idézünk a zsidó építészekről és építőkről."
Forrás : tikvah.ro