Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget.Segítsen a fordításban '

Köszönet mindenkinek '


2017. június 23., péntek

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Hetedik rész

A Páris-parti Párizsban a Kis Pipa vendéglőben több eseményt történt a xx. század elején.A Nagyváradi Napló több munkatársa fordult meg a vendéglőben.Szilágyi Aladár bolyongásaiból azt tudjuk meg,hogy milyen kapcsolatban voltak Ady Endre,Léda (Diósyné,Brüll Adél),Fehér Dezsőné,valamint Halász Lajos.Választ kaphatunk arra a kérdésre : Ady Endre mikor szeretet bele Lédába?A szerző a Páris patak partját használja fel a cikkében.Az ERportban ezt olvashatjuk :

"Mielőtt a címbe foglalt patak forrásvidékén elkezdett bolyongásait a Szent János utca 5. szám alatti Kis Pipánál befejezné, Szilágyi Aladár megkísérli felidézni azt a 11. szám alatt lezajlott, később szerelmi vihart okozó találkozást, mely megannyi városi legendának és főleg Ady Léda-vers lavináinak az előidézője lett.


A Kis Pipa vendéglő kerthelyisége, Juhász Gyula váradi törzshelye

Ez az ideiglenes redakció, mely a Nagyváradi Naplónak 1898-as beindulása óta immár a harmadik székhelye, kényszermegoldás volt 1901-ben a laptulajdonos-főszerkesztő Fehér Dezső részéről, hiszen magukat összébb húzva, a saját otthonából különített el egy tágas, de ablaktalan helyiséget (mely 63 esztendővel később csekélységem első váradi albérlete lett). Ezt a személyemhez kötődő adalékot nem dicsekvésképp ismételgetem, hanem mert odahurcolkodásomat követően lépten-nyomon azon kaptam magam, hogy engedve a genius loci kísértésének, újból és újból megpróbálom felidézni: ki mindenki fordulhatott meg ezen a helyen, e komor falak között hat évtizeddel azelőtt?
Állandó „szobatársaim”, Ady, Szűts Dezső és Pásztor Ede, valamint az akkori házigazda, Fehér Dezső mellett, a város szellemi elitjének a színe-java forgolódhatott itt, hiszen a Nagyváradi Napló egyik erőssége éppen a külmunkatársak népes serege volt. Már indulása pillanatától olyan váradi nevek kötődtek a laphoz, mint a rendkívül művelt, dúsgazdag jogász, Adorján Emil, a nagytudományú, jeles tárcaszerző, Várady Zsigmond, avagy a szépirodalomban, a művészettörténetben, társadalomtudományokban egyaránt kiváló – ekkor még pályakezdő – Ritoók Emma. Vettem magamnak a fáradságot és előszámláltam, hogy Ady 1903 októberében bekövetkezett távozásáig, csupán Nagyváradról közel harminc szerző kopoghatott be a Szent János utcai redakció ajtaján. Nem hiába: sikk volt és megtiszteltetés a Nagyváradi Naplóban publikálni. Korabeli feljegyzésekből tudom, hogy olyan helybéli polgárok is bejáratosak voltak a redakcióba, akik csak olvasókként kerültek a lap bűvkörébe. Mint például a szemközt lakó Aufricht Mór, „mindenki Aufricht bácsija”, az Emilia malom társtulajdonosa, aki „nagy házat” vitt elől a Szent János utcára, hátul, kertjével a Körösre néző családi rezidenciáján. Sikeres, áldozatkész vállalkozó volt, a városi közgyűlés oszlopos tagja, aki a színházépítés, a Kereskedelmi Kamara stb. ügyének előremozdítójaként is jeleskedett. Szűts Dezső jegyezte fel, hogy „naponta bejárt a Nagyváradi Napló műhelyébe dr. Friedlander Sámuel is. Nem írt ugyan egy betűt se, de zsenialitásának egész kincsestárát pazarolta az újságra. Buzdított, bátorított valamennyiünket, és olyan rettegett kritikusunk volt, hogy írás közben mindig arra gondoltunk félve: mit fog szólni hozzá dr. Friedlander Sámuel?”

Deésy Alfréd, Ritoók Emma és Várady Zsigmond

Ez a redakció, minden szűkössége mellett igen-igen „jó helyen” volt, hiszen három házzal odébb, az 5. szám alatt egy fontos intézmény: a Kis Pipa működött, tőle húszlépésnyire már a mitikus Bémer térre nyílott az utca. Oda, ahol a frissen emelt Szigligeti Színház működött, s amely az ide torkolló utcákkal, meg a Körösön túli ikertestvérével, a Szent László térrel és annak környékével egyetemben, csupa vendéglővel, kávéházzal, cukrászdával, kiskocsmával volt kibélelve. Ami a Kis Pipát illeti, Fehér főszerkesztő úr innen hozatta az ebédjét és a friss sörét, Adynak viszont – bár elő-előfordult benne –, közelsége ellenére, mégsem vált a kedvenc törzshelyévé. Az ő távozása után bő két esztendővel, 1906. februárjában Váradra csábult pályatársnak, Juhász Gyulának viszont a legkedvesebb időmúlató helye lett. Péter I. Zoltán barátom A Zöldfától a Kék macskáig. Nagyváradi vendéglők a Monarchia korában témájú könyve számos adalékkal bizonyítja ezt. Maga a költő Várad című versében így emlékezett: „Várad: szőlőkoszorús őszöd / Mily tarka pompa tört szememben, / S a Kispipában kék ködök közt / Hány szürke bánatot feledtem, / Mikor az élet öklelőzött, / S az évek szálltak már felettem, / S én csak daloltam s késve késtem / Aratni jégvert kis vetésem.” Juhász rendszerint itt ebédelt, elmaradhatatlan cimborája, Deésy Alfréd társaságában. Ez a páros bizarr látványt nyújthatott a váradi publikum számára: a csupa görcs, kopott ruhájú költő a válláig sem ért a rafinált eleganciájú énekes-színésznek, aki mindig maga tervezte öltözetben járt. A cirkuszi erőművész múlttal dicsekvő Deésy – aki később, a két világháború között filmrendezőként és filmszínészként híresült el – 1909-ben Atalanta címmel operettet komponált Juhász verseire. A váradi legendárium szerint, mivel nem ismerte a hangjegyeket, a Kis Pipába menet magukkal cipelte asztaltársaságába a színház valamelyik karmesterét. Ha netán eszébe jutott egy-egy motívum, egy-egy zenei frázis, elkezdte fütyörészni, a dirigens meg sebtében lekottázta a frissiben kiötlött dallamtöredéket. Ugyancsak ehelyt generálódott legenda az is, hogy Juhász annyira izgult az Atalanta prömierje miatt, hogy nem mert megjelenni a teátrumban. Deésy a színház és a kisvendéglő között ingázva jelentette a Kis Pipában szorongó költőnek a bemutató fejleményeit…
Előző Szent János utcai sétám alkalmával szerzői önkényem előjogával (vissza)élve hagytam abba egy jelenetet: „Az »én szobám« üveges ajtaja ugyanarra az előszobára nyílott, mint a Fehérék hajdani lakása. S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy…” Itt szakítottam félbe – eléggé el nem ítélhető módon – a mondatot. Úgymond, az érdeklődés fokozása érdekében késleltettem a később irodalomtörténeti jelentőségűnek bizonyuló mozzanat folytatását. Nos, úgy vélem, épp itt az ideje, hogy befejezzem a félbehagyott epizódot: S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy, a legutolsó párizsi divat szerint öltözött hölgyet, akit Fehér Dezső kísért ki a lakásuk ajtaján, és bemutatta neki a költőt. – Gondolom, nem rejtély olvasóink számára sem, hogy ki lehetett ez a nagyvilági dáma…
Ady és Léda első találkozásának és megismerkedésének irodalma – ahogy azt már idézett kollégám, Péter I. Zoltán megállapította – kisebb könyvtárnyi terjedelmű. Sokan, sokféleképpen megírták, ahány szerző, annyiféleképpen, megannyi legenda született belőle, hitelesnek vélt szemtanúk, vallomástevők, kortársak emlékeit értelmező szerzők, irodalomtörténészek sora legalább nyolc-tíz változatban hagyta az utókorra ennek a viharos, valóban irodalomtörténeti jelentőségű szerelemnek a történetét. Maguk az érintettek – pillanatnyi hangulatuk hatására – alig, olykor önmaguknak is ellentmondva idézték fel a történteket. Zoltán barátom több szitán áteresztve, megkísérelte átszűrni és hitelesen prezentálni Ady és Léda megismerkedésének történetét:

Ady és Léda. Szerelemféltés szülte szerelem

Diósyné Brüll Adél 1903 nyarán hazajött Párizsból, hogy meglátogassa édesanyját. Váradi barátnője, Fehér Dezsőné éppen nyaralt, nem tartózkodott a városban. Az elegáns párizsi asszonyt váradi gavallérok vették körül, akik közül a leghevesebben Halász Lajos hírlapíró udvarolt neki. A történethez tudni kell, hogy Halász hosszú éveken át Fehérné szeretője, leányának apja volt. Halász nem sejtette, hogy az asszonyok barátnők. Amikor Fehérné visszatért a nyaralásból, megtalálta Adél leveleit Halász lakásán, és ezekből rájött, hogy a barátja megcsalta Adéllal. Úgy tett, mintha semmit sem tudna. Derűsnek mutatkozva szervezte meg barátnője búcsúvacsoráját. Hogy ne legyenek hármasban, Fehérné megkérdezte Adélt: kit hívjanak számára partnernek. Ő mit sem sejtve Halász Lajost nevezte meg nagy ártatlanul, aki, mint mondta, hetek óta hozzá szegődött. Fehérné kíváncsi volt a férfi reakciójára, ezért amikor meghívta őt telefonon, nem mondta meg, hogy rajta és férjén kívül ki lesz még a társaságukban. Mikor a kissé késve érkező Halász a Royal kávéház bejáratánál meglátta az asztalnál Fehérrel a két asszonyt, megértette a helyzetet, majd se szó, se beszéd sarkon fordult, valósággal elmenekült. Adél elképedt, nem értette a történteket. Annál inkább Fehérné, aki ekkor az elkedvetlenedett barátnőjét megszánva felajánlotta, hogy hív majd számára egy másik partnert. Így bukkan fel Ady, bár ő Fehérné és Biró Lajos noszogatására is csak igen nehezen akarta elfogadni a meghívást. Végül engedett, a találkozás megtörtént, igaz, már az EMKE kávéházban.”
Benedek István, a sokoldalú pszichiáter, író, a lélekbúvár érzékenységével jelenítette meg az ott történteket: „Ahogy egymással szemben ültek, pillanatok alatt megváltozott a világ. Adél kivirult, mert hódítani akart, hogy kiküszöbölje a hiúságán esett csorbát (őt cserbenhagyták!), Ady pedig egy csapásra beleszeretett Lédába. Itták a pezsgőt, csillogó szemmel nézték egymást, és beszéltek összevissza. Lédának is tetszett a nagyszemű barna legény, nem a költő, hanem az áhított kisfiú a 26 évével, provinciális üdeségével. Adyt az érett, 31 éves párizsi asszony varázsolta el, az okos, a tapasztalt, a szenvedő, aki meleg hangján a sikereiről és gyötrelmeiről egyformán méltósággal beszél. Hódítás és hódolás: Adél élvezte a sikert, Ady ellenben szerelmes lett, végletesen, ahogy még soha.
Ezek szerint el kell vetnem a magam örömére épített egyszerű és egyszeri legendámat, mely szerint Ady és Léda egymásra találásához elegendő volt az a bizonyos első mozzanat, amidőn a költő kilépett a „szobánk” ajtaján, és megpillantotta főszerkesztője oldalán a múzsájának menendő asszonyt… " 

Forrás : erport.ro

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Hatodik rész

Szilágyi Aladár bolyongásai a Páris-parti Párizsban Az ERportban hozzájárul,hogy jobban megismerjük a Nagyváradi Naplót,Ady Endrét,Fehér Dezsőt,vagy Halász Lajost.A szerző a nagyváradi Páris patakra utal a cikkében.

"A napjainkban Ady Endre nevét viselő utca elején, a 11. számú, földszintes házban hosszabban időzik el a Várad-Olaszi kultúrtörténetében portyázó Szilágyi Aladár. Okkal teszi, hiszen ennek a jellegtelennek tűnő épületnek a falai nagy idők izgalmas, bizarr történeteinek színteréül szolgáltak a huszadik századelőn.


A keskeny, kanyargós, egykori Pokol utca, mely me Ady Endre nevét viseli

Ámbátor tisztában vagyok azzal, mennyire nem ildomos a város múltjába indított bolyongásaimra – melyek egy-egy korszak számos fontos héroszának alakját villantják föl – a magam személyes dolgait felfűzni, de elkerülhetetlen. Elkerülhetetlen, mert a számomra szerencsés véletlen úgy hozta, hogy első nagyváradi albérletem (az akkortájt egy illegalista-kommunista hős: Breiner Béla nevét viselő utcában), ez az ablaktalan, homályos fészek, behurcolkodásom előtt bő hat évtizeddel a Nagyváradi Napló szerkesztőségi szobája volt! Házigazda-rokonaim révén pontosan lokalizáltam: az én fekvőhelyemmel szemközti fal mellett állt egy, azóta legendák forrásává emelkedett íróasztal, mely Ady Endre szerkesztő urat szolgálta. Ez a szükségmegoldásból ideiglenes szerkesztőségként fungáló helyiség annyira szűk volt, hogy a kortársak emlékezete szerint Adynak éjszaka is elválaszthatatlan cimborájával, Szűts Dezsővel kellett a bútordarabon osztozkodnia. Később Szűts „önállósította magát”, amikor – akár kollégájuk, a náluk ifjabb Pásztor Ede – saját munkaasztalt kapott. A nem túl terjedelmes lakás utcára néző traktusa a főszerkesztő-laptulajdonos Fehér Dezső és szépasszony neje, Breitner Janka (Ady szerelmi életének buzgó bonyolítója) otthonául szolgált. Az „én szobám” üveges ajtaja ugyanarra az előszobára nyílott, mint a Fehérék hajdani lakása. S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy… Az érdeklődés kaptációja érdekében hadd késleltessem ezt a majdan irodalomtörténeti jelentőségűnek bizonyuló találkozást.

Emléktábla is jelzi: itt működött egykor a Nagyváradi Napló

Az utcát, mely ma Ady Endre nevét viseli, az ő korában Szent János, azelőtt Pokol utcának hívták. A Páris-patak mentén („in platea fluvii Paris” – ahogy az 1766. évi adójegyzékben szerepel) elterebélyesedett Olaszi, szeszélyes utcaszerkezetében megtartotta törökvilág előtti-alatti jellegét. „A török vircsaftot csak a keskeny, kanyargó sikátorok őrizték meg – olvasható Nagy Endre Várad-könyve, az Egy város regénye lapjain –, szeszélyesen kikönyöklő, szegényes viskóikkal, és a kövezet, ami szintén hires váradi specialitás volt. Kutyafej kövezetnek hívták. A Körös medréből kaparták ki a görgetegköveket, azt rakosgatták egymás mellé. Az egyik utcát Pokol utcának hívták. Aki egyszer gyalog végigjárta, vagy szekérrel végigzörgött rajta, mindjárt megtudhatta, hogy miért hívják így…” – Nagy Endre kutyafejkövei még „éltek” az én gyerekkoromban. Valahányszor néhány vakációs napomat itt múlattam a Szent János utcában, reggelente, az akkor még nagyon is létező konflislovak ritmikusan csittegő-csattogó patamuzsikájára ébredtem.
Ady 1901. május 22-én szerződött át a Szabadságtól Fehér Dezső lapjához, s a városból való távozásáig, 1903 októberéig dolgozott a Nagyváradi Naplónál. Fehér, aki a Nagyvárad szerkesztője volt Sas Ede oldalán, 1898-ban indított újabb lapot, mely a már bejáratott Szabadság mellett nem csak konkurenciát jelentett Sasék számára, hanem tovább színesítette a sajtóvilágot. Ady másik elválaszthatatlan cimborája, Halász Lajos pedig – ugyanígy – már Fehér Dezső Nagyváradi Naplójából kiválva, 1900 nyarán alapította meg a maga Friss Újságját. Ekkoriban születhetett az a legendába illő anekdota, mely szerint egy pesti kávéházban megkérdik az oda betévedő nagyváradi atyafit: „mi újság Váradon?” „Az, hogy ezen a héten egyetlen újságot sem indítottunk” – hangzik a frappáns válasz. Fehér Ady átcsábításakor már nagyon sikeres „médiamogul” volt, tekintélyt szerzett mind az olvasók körében, mind a szakmán belül. Nagy Endre, aki ekkor a rivális Szabadságnál dolgozott, nem véletlenül írta róla, hogy „az újságírók doyenje Fehér Dezső volt. Talán a 30-ik évéhez is közel járt már, de azért lobogott, mint a két végén meggyújtott gyertya.” Ady számára nem csupán szabadelvűsége miatt válhatott vonzóvá Fehér lapja, hanem kényelmi szempontból is konveniálhatott neki, hiszen éppen akkoriban bérelt a Szent János utca 28. szám alatt hónapos szobát, onnan szinte csak át kellett sétálnia az utca egyik oldaláról a másikra, máris a redakcióban termett. Szűts Dezső számára is „jó hely” lehetett a Szent János utca 11., hiszen tíz perces sétával jutott el ide másik munkahelyéről, a Széchenyi téri régi városházáról. Ami pedig a hangyaszorgalmú Pásztor Edét illeti, ő hosszú ideig két vasat tartott a tűzben, hiszen rendszeresen bedolgozott a Fehérhez 1900-ban hűtlenné vált Halász lapjába is, a Friss Újságba. (Az ekkor még a Szabadságnál dolgozó Ady hírhedetté vált Egy kis séta című cikke éppen a Friss Újságban jelent meg…) Furcsa sajtóvilág volt ez a múlt századelőn, furcsa és szövevényes viszonyokkal, kapcsolatokkal, átjárásokkal egyik redakciótól a másikig.

Ady íróasztala az Emlékmúzeumban, korabeli tárgyakkal és a Napló egy példányával

Ady Endre és Fehér Dezső kölcsönösen tisztelték, értékelték egymást. A költő halála után ő gyűjtötte egybe 1900 és 1904 között megjelent publicisztikai írásait, Ha hív az acélhegyű ördög címmel. Ady pedig a maga részéről a Nyugat 1914. májusi számában tisztelgett Fehér nagysága előtt, Fehér Dezső jubileuma címmel: „Huszonöt év óta újságíró, a vidéki zsurnalisztika daliás kőkorszakát még ismerte, mikor is Iványi Ödön írósága és emberi kedvessége adott a többi skriblernek ilyen-amolyan menlevelet. De Fehér Dezső átnőtte a rohamosan zúdult korokat, mindig benne maradva a forgatagos fejlődésben, együtt fejlődött a nagyvárosiasodó »Pecze-parti Athén«-nal, sőt mindig előtte haladt. Az immár legendás Iványi óta nem volt vérbelibb, munkásabb, városibb, érdeklődőbb és váradibb újságírója Nagyváradnak nála. Nekem különösen háládatos emlékezéssel kell tömjéneimet parázsra szórnom, hogy most őt jubilálják. Írót ad az isten többet, mint kéne, de Fehér Dezső jóval több lett egy írónál, mihelyst a keserű Élet ráfogta a kiadó-szerkesztői robotra. Tudta, talán ma is legjobban ő tudja, hogy kicsoda és micsoda a jó újságíró, de adorálásig térdelt, ha az újságíróiban írót érzett meg. Talán ma érzem legfájóbban, micsoda ritka fajtát reprezentál ez a jubilált vidéki szerkesztő, aki az író-talentumot úgy tudta és tudja ma is imádni. »Szálljatok, fiúk – ez érzik egy-egy kedves-szomorú pillantásán, ha a szerkesztőség ifjai szép írásokkal rukkolnak elő –, mert miért is maradnátok Biharnak és Nagyváradnak?« Ez az önzetlenség tette Nagyváradot egy időben s ma is egy kicsit zsenihíressé, holott csak Fehér Dezső látta meg s küldte tovább az embereit. Irodalomban, újságírásban, politikában s a fórum sok más ágálásában Budapesten s szerte az országban bevált nevek és sikerek hirdetik a nagyváradi jubiláns érdemeit.”

Legendáriumot generáló eset Halász Lajos Fehér Dezső lapja elleni – a sajtótörténetben példátlan –, cselszövéssel egybekötött „merénylete”. Kettejük viszonya igen összetett volt. Egyrészt „mindenki” tudta Váradon (a férj kivételével), hogy Halász Fehérné, a szépséges Breitner Janka szeretője. A város jól értesült kávéházi köreiben azt is le merték fogadni, hogy… ő „részesítette gyermekáldásban” a Fehér famíliát. Úgy tűnik, az „érintett férj” mit sem tudhatott minderről. Ő amiatt haragudott igazán Halászra, mert annak idején ugyanazt cselekedte vele, mint ő a Nagyváraddal: otthagyta a Naplót, és megalapította a saját újságját. Minden lap, a Nagyváradi Napló kivételével üdvözölte az új laptárs, a Friss Újság megjelenését. A nevezetes Halász–Fehér affért Nagy Endre mesélte el a legrészletesebben az Egy város regénye oldalain. Ezzel a könyvvel egy gond van: szerzője – saját bevallása szerint – a kötet megírásakor nem törekedett filológiai pontosságra: „Óva intem a hivatásos böngészőket, hogy írásomban ne keresgéljenek kronológiai tévedéseket és zavarokat, mert ilyesmit keresgélés nélkül is bőven fognak találni benne. Aki a történetírás mágiájával a múltat akarja fölidézni, nem sok hasznát látja a kronológiai sorrendnek és a száraz adatoknak. Ezek mint a rosta, csak a zörgő kavicsot tartják vissza, de nyomtalanul áteresztik a lényeget: a kor lelkét.”

A Nagyváradi Napló szerkesztősége egy néhány évvel később, Juhász Gyula látogatásakor készült felvételen

„A Nagyváradi Naplóban Fehér Dezső már nyáron hirdetni kezdte, hogy Iványi Ödön hátrahagyott írásai között sikerült megtalálni Tisza vármegyéje című tanulmányát, amelyet a karácsonyi számban fog közölni, ünnepi szenzációnak – idézi Nagy Endre a történteket –. Attól kezdve naponta ott virított a lap homlokzatán a Tisza vármegyéjének hirdetése, a házfalakon pedig plakátok figyelmeztették a járókelőt, hogy várjon az eseményhez illő izgalommal, de türelmesen karácsony első napjára, akkor végre megtudhatja, hogy mi van a Tisza vármegyéjében.” Halász Lajos egy nappal az ünnepi szám megjelenése előtt megvesztegetett egy nyomdászinast a Nagyváradi Napló tipográfiájában, ellopatta vele a Tisza vármegyéje kefelevonatát, s a szenzációt ígérő szöveget a Szabadságban jelentette meg. „Akkor aztán egy frissen gőzölgő újságot zsebre dugott, engem karon ragadott, és magával cipelt a hajnali utcára. (…). Egyenest Fehér Dezsőhöz siettünk vizitre. A konyha felől kerültünk, Halász Lajos bezörgetett, és a kis cseléd ijedt arccal bocsátott a lakásba. Lábujjhegyen surrantunk a hálószobába, ahol Fehér Dezső a falnak fordulva gyanútlanul aludt. Halász a két kezével magasra fogta a Szabadságot, amelynek első oldalán nagy betűkkel harsogott Tisza vármegyéje. Valamikor Mózes tarthatta így a kőtáblát hívei elé, aztán rettenetes fahangján rázendített a vérforraló harci dalra: »Föl, föl vitézek a csatára, a szent szabadság oltalmára!« Fehér Dezső felriadt álmából, felénk fordult álmos szemmel, értelmetlenül. Elolvasta a címet, aztán újból visszafordult a falnak. Többször meg kellett ismételni az ébresztést, míg végül megértette, miről van szó. Kiugrott az ágyból, és ádázul toporzékolva jajveszékelt: Apagyilkosok! Zsiványok! De hát ez már nem segített. Csak föl kellett öltözködnie hamarosan, és le kellett jönnie velünk a Koronába, hogy rögtönzött bankettel ünnepeljük meg a nagyszerű stiklit. Az újságíró becsület megkövetelte, hogy Fehér Dezső is jó képpel részt vegyen benne.”

(Folytatjuk)

Forrás : erport.ro

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Ötödik rész

Szilágyi Aladár tovább bolyong a Páris-parti Párizsban az ERportban. Megismerhetünk néhány fontos nagyváradi személyeket a XX. század kezdetén.Megjegyzem,hogy a szerző a nagyváradi Páris patak partját használja fel a cikkében.Olvassuk '

"Váradolaszibeli kultúrtörténeti bolyongásait folytatva, a régente Pokol, később Szent János, ma Ady Endre nevét viselő utca középkorból örökölt kacskaringóin halad tovább Szilágyi Aladár. A múlt századelőn a Vasfürdőtől a Bémer térig tartó útszakasz számos nagy névvel lett bőségesen kikövezve. 


Wagner Nándor szobrászművész, a japán kultúra szerelmese

A Páris patakot még a Nagy Háború előtt eltérítették innen, hídjait, medrének a nyomait is eltüntették. Nándi gyereknek a papája mesélt egyet s mást arról, hogy milyen lehetett, amikor tavaszi áradások idején az ő utcájukról szinte lehetetlen volt megközelíteni a premontrei főgimnáziumot. A gimnazista kiskamasz most se bánná, ha iskolába menet efféle elháríthatatlan akadály kerülne az útjába. Imént is kilépett a Szent János utca 22. kapuján, de nem biztos, hogy eljut az Úri utcai Komorvárig, hiszen a Munkásotthon előtt éppen csak néhány lépést kell balra tévednie, máris a Körös-parton találja magát. A csillogó víztükör, a benne kínálkozó városkép, a fűzfák, a kövek, a vízimadarak világa sokkal, de sokkal izgalmasabb, mint padot koptatni a premontreieknél. Ráadásul magával hozta legfrissebb zsákmányát, egy, a szamuráj kultúrát ismertető, gazdagon illusztrált albumot. Wagner papa nem tudja mire vélni ezt a lázas érdeklődést minden iránt, ami a japánokhoz kötődik. Attól sincs elragadtatva a derék fogműves, hogy a fia egyre-másra használja műhelyének a szerszámkészletét. Mert nem a családi mesterség eltanulása végett teszi, hanem faragómániáját éli ki atyja vésőivel, fúróival, ráspolyaival. A Nándi fiú ráadásul rákapott az egykori szomszéd, Tabéry Géza szerkesztő úr könyvtárára, meg az általa „druszabácsi”-ként emlegetett Hegedűs Nándor képviselő úr Hírlapirodájára, amelynek hátsó traktusában kölcsönkönyvtár működik. Onnan kéri ki napi egy lejért ezeket a japános könyveket.
Amikor Wagner papa először kapja rajta fiát az iskolakerülésen, nagyon-nagyon elszomorodik. Éppen a Tabéry házba megy egy fogpróbával, amikor a szomszédos kovácsműhely nyitott ajtaján betekintve, szépreményű csemetéjét pillantja meg, amint egy izzó vasdarabot formál. A mester az atyai megrökönyödés láttán mentegetni kezdi a kislegényt: „Ennek a gyereknek arany keze van, Wagner úr, érzi a vas lelkét, nézze meg, milyen szép csikófejet remekelt belőle!” A fogműves egyáltalán nincs elragadtatva a látottaktól-hallottaktól. Dacos fia karját megragadva, a gimnázium kapujáig tereli, és hazafelé menet azon dohog, hogy ebből a Nándi gyerekből – ha így folytatja – bizony, semmi se lesz… Nem tudja (honnan tudhatná?), hogy mekkorát tévedett. Mert Wagner Nándor pesti tanulmányait befejezve, előbb Magyarhonban, majd Svédországban, végül főleg Japánban fut be fényes karriert. A térplasztikában és különleges ötvözetek kikísérletezésében egyaránt jeleskedő, a távol-keleti kultúrák emlőin nevelkedett, 1997-ben elhunyt, világhírű művész – kinek Váradon egészalakos József Attila szobra dicséri tehetségét – nem véletlenül érdemelte ki a filozófus-szobrász titulust…

Bíró Lajos (középen, áll) a Budapesti Napló munkatársai körében

Ha három házzal továbbmegyünk a Szent János utcán fölfelé, és időben visszalépünk egy negyed évszázadot, majd bekopogunk Kemény Ignác nyomdászmester 28. szám alatti portáján, annak Körösre néző hátsó épületében két fiatal újságírót van szerencsénk (ha van egyáltalán…) meglátogathatni. Az első számú albérlő, a szolid-szelíd Bíró Lajos, még csak-csak előfordul a legénylakásban, de a hozzá bekérezkedett Ady Endre leginkább hajnaltájt nyit be, az előző nappal és éjszaka fáradalmait kihálandó. Bíró és Ady kölcsönösen sokat köszönhet egymásnak, talán az utóbbi többet az előbbinek. Kettejük közös váradi indulása, hamar elmélyülő barátsága irodalomtörténeti jelentőségű. A három évvel fiatalabb Bíró Lajos művelt, világlátott, Párizst is megjárt fiatalember. Talán elsőként ismeri fel a három hónappal előtte Debrecenből a Szabadság szerkesztőségébe szerződött kollegája, Ady Endre zsenijét. Ha annak a Szent János utcai hónapos szobának, avagy a hajdani redakciónak a falai beszélni tudnának…
„Éveket töltöttem el a fiatal Ady Endre szoros testi közelében – idézte barátja alakját néhány héttel a halála után, a Huszadik század 1919. februári számában –. Voltam kollégája, barátja, bajtársa, zsenijének első megigézettje, laktam vele együtt, láttam, amint operálták, láttam templomban áhítattal zsoltárt énekelni, láttam egy könnyű nőcske lakásán boros és blaszfemiás kedvben szintén szent dalokat énekelni, láttam szeretni, láttam sírni, láttam könyörögni, kötekedni, egy kicsit koplalni, sokat inni, voltam segédje és volt ő az én segédem vidéki lovagias ügyben; mit láttam belőle? Ha lemehetnék Váradra, és kikereshetném a váradi lapok régi évfolyamait, és ha kikereshetném a Budapesti Napló régi évfolyamait, és ha a régi újságlapokról eszembe jutna, aminthogy eszembe jutna, külön-külön minden nap, amelyet vele tölthettem, és ha ezeket a napokat leírhatnám, epizódot epizód mellé, semmiségeket, jelentéktelenségeket, amelyeknek csak az ad színt, illatot és gúnyt, hogy mindig ő a hősük, ha így megírhatnám a fiatal Ady Endre hat évének intim történetét, őszinte történetét, mert róla van szó: érdekes és csodálatos történetét, akkor merném azt mondani: ezt láttam belőle, ilyennek láttam. Így? Mit mondjon az ember, hogy fecsegéssé és tolakodássá ne váljék, amit róla mond (most, amikor alig, hogy eltemettük.)”

Bíró Lajos, a tárcanovella meghonosítója

Hogy Ady is mennyire nagyra értékelte kollégáját és barátját (aki néhány heti együttlakás után önzetlenül máshová költözött), annak legbeszédesebb bizonyítéka egy, immár a Nagyváradi Napló hasábjain Egy cinikus ember meséi címmel közölt Ady-tárca, mely Bíró Bálványrombolók című, frissen megjelent novelláskötetét méltatja:
„Bíró Lajos, a magyar elhívott[!] írók legerősebb rombolója lesz.
Ez lesz, mert erős, csupa fiatalság még, hódító erő. Az idegeit nem fogja érezni soha, s van ennél irigyelni érdemesebb valami ma már? Az igazságait nem másoktól szedte. Erősen, biztosan, logikusan, törvényesen épültek ki az ő igazságai. Nyűg, korlát, előítélet nincs a lelkén. Erősen néz és biztosan lát. Meg nem tévesztik a rendes banalitások. El nem veszti magát soha. Párizsban, hol hosszabb időt töltött, nem kellett fölfedeznie sem Párizst, sem önmagát. És minden környezetben, helyzetben biztosan áll és lát. Sokat tud, de magának s az igazságaiért tanult. Annyi tudással, mint az övé, mások akadémiai pályaműveket írnak. Ő e tudáson átszűri az igazságait, és se szavában, se írásában tudákossá nem lesz. Mert fölötte áll az esztétikai szamárságoknak, nem fogom dicsérni erős, pompásan magyar nyelvét. Nem fogom dicsérni mesélő módját, mely szintén becses. Csak merészségét, erejét a hazug bálványok döngetésében dicsérem e könyvből, mely itt fekszik előttem, s melynek én minden betűjét, sorát legelőször olvastam… Én láttam Bíró Lajos minden csákányforgatását. Súlyos témáin e könyvnek sokat töprengtünk. És én azt is tudom, hogy a Bálványrombolók csak beköszöntő. Bíró Lajos kegyetlenül, okosan, merészen készül új, hatalmas ütésekre, melyek bizony majd messze elzúgnak… Ez a fiatal óriás birkózni készül, s mi, akik az ő lelkével élünk, óh, hányszor irigyeljük meg az ő birkózóerejét, tudását, hatalmát!”
Voltaképpen Bíró Lajos volt az, aki meghonosította a tárcanovella műfaját a magyar irodalomban. Az akkori ifjú „váradiak” közül ő volt az első, aki immár Budapestre is betört, akinek írásait az Ady-recenzió megjelenésekor már a fővárosi lapok is közölték. Azt viszont senki nem lett volna képes megjósolni, hogy a két következő évtizedben sikeres, húsz kötetes író 1920-ban emigrációba kerülve, abbahagyja a próza- és drámaírást, hogy Hollywoodban a Paramount stúdiójában, majd Londonban, Korda Sándor mellett filmforgatókönyvek szerzőjeként arasson világsikert."

(Folytatjuk) 

Forrás : erport.ro

2017. június 22., csütörtök

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Negyedik rész

Szilágyi Aladár bolyongásait a Páris-parti Párizsban tovább folytatja az ERportban .A negyedik részben olvashatunk Juhász Gyuláról,Dutka Ákosról,a Holnaposokról.

"Kultúrtörténeti bolyongásai során a premontrei főgimnáziumnál lecövekelt Szilágyi Aladár 1908-ból egy új világi tanár, bizonyos Juhász Gyula intrádáját idézi, majd a patak mentén tovább haladva, bohém társaság kíséretében egy ifjú poéta, Dutka Ákos lakására látogat.


Juhász Gyula későbbi, váradi évei után készült portréja

Érdemes még elidőznöm a múlt századelőn a hirtelen északnak kanyarodó patakmeder jobb partján, az Úri utcai hídtól karnyújtásnyira emelt premontrei épületsor falai között. Előző bolyongásaim hősei közül a soktudományú Károly József Irén csak öt esztendő múltán mond végleges búcsút az épületben fungáló két tanintézetnek, a kolozsvári univerzitás csábításának engedve, viszont a Jogakadémián két esztendeig előadó kollégája, Somló Bódog – Váradon szerzett mély sérelmeit feledve – immár harmadik éve a Ferenc József nevét viselő Magyar Királyi Tudományegyetem tanáraként arat hazai és nemzetközi tudományos babérokat. Portyáim harmadik alakja, Ady Endre pedig 1903 ősze óta már javában lédázik, párizsozik, vérésaranyozik.

Reggelente a szomszédos Szigligeti utcából bukkan elő nagysietve egy alacsony termetű, kopár öltözékű figura. Mivel délutánjait a redakcióban, szinte minden estéjét a színházban, éjszakáit hajnali háromig az EMKE káváház füstös falai közt tölti, majdnem minden áldott nap kialvatlan arccal, az utolsó pillanatban, becsengetés után nyit be az osztályba. Szinte mindig késik, pedig a Szigligeti Ede szülőházának udvarában mosókonyhából hónapos szobává avanzsált albérlete – ahová jószerével csak hálni jár –, alig öt percnyire van a premontreiektől. „Februárban új tanár jött, Juhász Gyula. Ismert újságíró – jegyezte föl naplójába tanítványa, Gábor Jenő –. Nagyon görbén néztünk rá először. Alacsony, igénytelen kis alak, akiket nem tanít, azt gondolják, csak iskolatárs. De bezzeg Laszky nagyra van vele, mint barátjával. A Szabadságnál dolgozik, a Laszkyék lapjánál! Ott van Juhász Gyula szobája. Ki is van írva: Juhász Gyula tanár és író.” Másik, az új irodalomtanárukért első pillanattól lelkesedő tanítványa, a később jeles festőművésszé cseperedő Fleischer Miklós (a költő Emőd Tamás öccse) így örökíti meg egy-egy Juhász-óra hangulatát: „Az osztályban mozgékony volt, sétált a padsorok között, nézte, hogyan írunk. Ha lassabban magyarázott, megállt a katedránál. Nem ült le az asztalhoz, csak míg a naplót beírta. Külső megjelenése igénytelen volt, öltözetére nem adott sokat. Télen-nyáron mindig ugyanabban a kockás-szürke sötét öltönyben járt, kalap és kesztyű nélkül, télen feltűrt gallérral. Az órákra sietve, az utolsó pillanatban, nagyon sokszor késve érkezett. Mindig kialvatlan volt, tudtuk róla, hogy az Emkébe jár, és verseket ír a Szabadságba.”

Ady Váradon, újságíró barátokkal, balra Emőd Tamás

A premontreiek templomának tartó Nyomda utcában lakó, közeli szomszédom, Diósszilágyi Ibolya irodalomtanár, Juhász Gyula három és fél nagyváradi esztendejét feldolgozó monográfia szerzője, külön fejezetet szentelt a költő tanári tevékenységének. Tanulmányából kiderül, hogy minden erély híján, ez a keszeg emberke képtelen lett volna fegyelmet tartani a fejére nőtt kamaszok körében, de az órái annyira érdekesek, magával ragadóak voltak, hogy a legrakoncátlanabb nebulót is sikerült a bűvkörébe vonnia. Halkan beszélt, csak olyankor vált ércessé a hangja, ha verset olvasott fel, pontosabban, ha valamelyik költőtársának a versét szavalta. Olyankor zengve-bongva visszhangoztak a főgimnázium ódon falai…

Juhász Gyula depresszióba hajló lelkét, a rövid, száműzetésként megélt – csaknem öngyilkossághoz vezető – lévai tanárkodása után, a nem remélt nagyváradi kinevezés valósággal felüdíti. Tanár kollégái között is talál néhány méltó szellemi partnerre, de ahogy a helybeli sajtó fogadja, az minden várakozását felülmúlja: a lapok előzetesen beharangozzák, örömmel üdvözölik a költő Juhász Gyula Váradra kerülését. Az állomáson Dutka Ákos és Emőd Tamás várják, a Szabadságnak sikerül a Nagyvárad elől publicistaként elhalásznia, s a néhány hónap múltán Holnaposokká kristályosodott-tömörült ifjúliberális elit érkezése másnapján díszvacsorát rendez a Rimanóczy szálló nagytermében a tiszteletére. – Hát kell-e ennél reménykeltőbb fogadtatás, ennél melengetőbb közeg a csupa görcs ifjú poéta számára? És hozzá méltó szellemi bajtársai néhány hét alatt magukkal sodorják a forrongó váradi szellemiség mélyvizébe. És összefuthat Adyval. És lőn Holnap antológia, és lőn nagy kravall az irodalmi berkekben. A következő esztendő nyarán pedig egy nagyszabású képzőművészeti kiállítással egybekötött irodalmi matiné…

Négy holnapos váradi szoborcsoportja – Ady, Juhász, Dutka, Emőd Tamás

1909 júniusát írjuk. Bölöni György elhozta Váradra Gulácsy Lajost, Rippl-Rónait, Kernstock Károlyt, Tihanyit és Márffy Ödönt. Micsoda nevek! A modern magyar piktúra legkiválóbbjai. És összeeresztik őket a Holnaposokkal – Várad a történelmi Magyarország kultúrfővárosává emelkedik. Ady négy versét olvassa fel, köztük az előző este már Nagyváradon írt, emblematikus üzenetű Szeretném, ha szeretnének hangzik el. („Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek, / Nem vagyok senkinek.”) A költők, festők, az újságírók és híveik népes táborát egyáltalán nem zavarja, hogy a tárlat megnyitásával megbízott alispán, Miskolczy Ferenc, futó pillantást vetve a kiállított munkákra (melyek később a múzeumi képtárak kiemelkedő alkotásai közé soroltatnak), szó nélkül sarkon fordul, és tüntetőleg távozik az évtized legjelentősebb kulturális eseményének színhelyéről.

Gulácsy Lajos festőművész is ott volt a Dutkáéknál rendezett vacsorán

A történtek leghitelesebb krónikása Dutka Ákos A Holnap városa című regényes korrajzában így idézi fel a matiné utáni közös vacsorát:
 „Odajött hozzánk Bölöni György:
– Na most fiúk, menjünk ebédelni!
– Este Dutkáéknál találkozunk! – vágott közbe Antal Sándor.
Felejthetetlen est…
Az Úri utcai kis lakás, amelyben mint fiatal házasok laktunk, furcsa, különös kerti ház volt, egy tágas, nagy udvar mélyén, a hátsó ablaka a Páris patakra nyílott. Előterében egy nagy, tágas üveges veranda, amelyet hol ebédlőnek, hol dolgozó szobának használtunk, ahonnan egy évre rá eltemettem drága jó anyámat és második kislányomat, Ágnest. De most fényárban úszott. Várta vendégségbe a Holnapot. Ott állott már nagy demizsonban, a pókhálós üvegekben az Ős Kaján bora. Tabéry Géza, a lausanne-i diák, a Holnaposok rajongója küldte, apja pincéjéből, aki aligha tudott róla. A lakás bútorait, díszeit csupa baráti szív és kéz hordta össze. A régi házból (szerk. megj.: az a Kőfaragó utcában volt, a kertje éppen ide szolgált, a Páris patakra) ide bújt az arany delfineken álló, muzsikáló óra, Anti bácsi, nagyapai nagybátyám remeke, a cseresznyefa szekrénnyel együtt. A padlót vastag kék posztó borította, rajta fehér kecskebőrök hazudták a jegesmedve irháját. Szertelen, zavarodott, meleg kis fészek volt, képekkel, könyvekkel, ahogy a kor divatja, egy költő álma és a szegénység összekavarva. Nem volt fényűző, de koldus odva sem. Mi legalább azt hittük, hogy egyéni, olyan borzas, kedélyes, kedves, mint akik benne laknak. A nagyszobában még megvolt a nagy diófaasztal, amely körül apám fénykorában húszan is ültek; tömör, gyalult diófa-bútor, még a dédapám is látta. Ezen terítettünk bőséges vacsorához, s felkerültek rá a toszkánöblös poharak, fújt kelyhük, mint a firenzei liliomok, várták Gulácsy Lajost. Jöttek is, Bölöni Gyurkával, meg a Holnaposok, Ady kivételével, mert Ady még aznap este elutazott Kolozsvárra. Körülültük a nagyasztalt, mint egy darab Barbizont, a Páris patak partján, ahonnan akácillatot sodort a szél a nyitott ablakokon át. Morajlott, fecsegett a fiatal társaság, míg az étel illata, s a fiatal jóétvágy minden szót elnémított. Ettünk s megteltek a poharak. S úgy látszik, láthatatlanul, észrevétlenül közénk ült le Ős Kaján. Jött Keletről, paripásan… Lova nyerítését, mintha most is hallanám.
Mert felállott Bölöni György ételtől, italtól kipirultan, fiatalon, teli pohárral a kezében, úgy, ahogy Ős Kaján parancsolta. És mondani kezdte: Fiúk, ma fölszállott a páva!”

Nos, ezek történtek 1909. júniusában a Páris patak menti, Úri utcai „Barbizonban”… "

Forrás : erport.ro

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Harmadik rész

Szilágyi Aladár bolyongásai a Páris-parti Párizsban az ERportban hasznos információval szolgálhat számunkra a régi Váradról.Olvashat egy sajtóbotrányról,melynek szereplői Somló Bódog és Ady Endre voltak.

"Kultúrtörténeti bolyongásait folytatva, Szilágyi Aladár elidőzött még a premontreieknél. Nem is náluk, hanem tőszomszédságukban, a Jogakadémián. Onnan idéz fel egy 1903-as, országos, mi több, nemzetközi visszhangot kiváltó sajtóbotrányt, melynek főszereplői Somló Bódog és Ady Endre voltak.


A Jogakadémia, ahol Somló Bódog tanított

Íme, itt, a Páris patak Úri utcai hídjától kőhajításnyira, a megzabolázatlan meder kanyarulatán túl komorlik a premontreiek közelebbi szárnyában, egy nevében is tekintélyt sugalló intézet: a Nagyváradi Királyi Katolikus Jogakadémia. 1903 májusát írjuk. Mostanság gyakran látni, amint az akadémiai szárnykapuján bizonytalan mozdulattal benyit, majd néhány óra elteltével töprengésbe merülve kilép egy törékenynek, magányosnak tűnő férfiú. Inkább joghallgatónak vélnéd, semmint jogbölcseletből és államtudományból kétszeresen habilitált doktornak. Semmi professzoros, semmi papos nincs a habitusában, a küllemében, öltözéke se nem „királyi”, se nem „katolikus”. A bal vállán panyókára vetve, nadrágszíjjal összefogott könyvcsomó, kabátja jobb zsebéből egy összehajtogatott újság kandikál ki, a Nagyváradi Napló legfrissebb, május 29-i száma. A nagytudományú magántanár, akinek a nevét immár nemcsak a honi, hanem a határokon túli – főleg a német – tudományosság is felkapta, természetétől fogva ódzkodik a nyilvánosságtól, s lám egy fiatal újságíró, bizonyos Ady Endre, ebben a hónapban immár másodszor, terjedelmes, harsogó című vezércikkbe foglalta a nevét: MERÉNYLET A NAGYVÁRADI JOGAKADÉMIÁN.

Somló Bódog a „politika, a magyar közjog és az enciklopédia nyilvános rendkívüli tanára” néhány hete még őszintén örült annak, hogy végül Váradra kerülhetett, hiszen már egyetemi évei alatt határozottan tudományos érdeklődést mutatott, s akadémiai pályára kívánt lépni. Kolozsváron szerzett jogi és államtudományi doktorátusával, német, francia, angol nyelvtudással a tarsolyában, az ógörög és a latin szövegek értőjeként, Lipcsében és Heidelbergben töltött ösztöndíjas utótanulmányai befejeztével azt remélte, hogy könnyen talál egyetemi szintű oktatói állást valahol idehaza. Szerény ember lévén, beérte volna bármelyik vidéki akadémiával. A máramarosszigeti Református Jogakadémián például azért utasították vissza, mert… katolikus vallású, Pécs katolikus püspöke viszont arra gyanakodott, hogy Heidelbergben forgolódva biztosan megfertőzték a protestáns eszmék…

Lefelé haladtában a Páris patak keserűlapus, bodzabokros, mákonyító kigőzölgésű medre mellett, nagyot szippantva a levegőbe, idézi fel maga-magának az általa alig ismert szerkesztő első, róla szóló cikkét, mely a Nagyváradi Napló május kilencediki számában jelent meg: „Itt csapong, itt lázong, itt gyűjt, itt munkál közöttünk egy ifjú, lángoló lélek. Egy evolucionista lélek. Közelségét kevesen érzik. A nagyváradi éberség erős ugyan, de léha. A komolyságot csak a pénzgyűjtésben honorálja, egyebekben lemosolyogja. Be nem sugároz csak apró halmokat, a mélységektől s magasságoktól szédül.” És így tovább… Nem, doktor Somló, a tárgyilagosság, a racionalitás híve (szűkebb baráti körében Objektív Bódog-ként emlegetik…), nem kedvelője az egyszerre túl lelkes és túl vitriolos szövegeknek. De ez az Ady ellenállhatatlan: „Néhányan már régóta ismerjük, a fiatal magyar elmék egyik legeslegerősebbjének tartjuk, sőt legeslegbátrabbjának, ki nem engedi magát lenyomatni a katedrára a mások vaskalapja által. De a piaci léhaságok mai főszezonában mégis jól esik az egész piac előtt hozzásimulni e fényes, erős elme szárnyaihoz. Annak révén tesszük ezt, hogy egy újabb írását olvassuk egyik előkelő szemlében, mely írás szól a társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról, s mely írás hitvallása a legszebben radikális gondolkozásnak.”

„Prüszköl a gőzkocsi, szalad nagyvágtatva, / Obiectív Bódogot viszi Nagyváradra.”

Amikor Nagyváradra költözött, egyik budapesti cimborája, Szladits Károly tréfás rigmussal fejezte ki afölötti örömét, hogy Bódognak sikerült akadémiai pályára lépnie, és azt a reményét, hogy Budapest nemsokára viszontláthatja őt: „Prüszköl a gőzkocsi, szalad nagyvágtatva, / Obiectív Bódogot viszi Nagyváradra. // (…) Éjfélt kong a harang Várad magas tornyán, / Kriptából kikelnek püspökök mogorván. // Hintnek Bódog elé sűrű tömjénfüstöt: / «Hódolni testvérek! Itt van az új püspök!» // „Eminentiátok nem tudja, ki vagyok? / Látszik, a kriptában nem olvasnak lapot. // Nagyváradi Napló írta vón’ hiába? / Ezredesnek jöttem akadémiára. // Ezredesnek jöttem, kemény hadfi leszek; Régi babonákban szörnyű kárt itt teszek.” // (…) Gyere vissza Bódog, gyere vissza Pestre, / Találsz még te itt is elég kisértetre. // Elég kisértetre, elég sötétségre, / Kevesen vagyunk ám ennyi ellenségre! // Azért várni fogunk, s örülünk rá máris: / Ezredes úr, hogy jön meg mint generális! // S fogjuk ismételni addig is untalan: / Ne maradjon Pestünk soká bódogtalan!”
A váradi püspökök meg az akadémiai kollégák nem csak „a kriptában”, de éltükben sem olvasnak lapot, főleg a Társadalomtudományi Társaság pesti folyóiratát, a Huszadik századot nem! Viszont a Nagyváradi Napló május 9-i száma mégis a kezükbe kerülhetett, s annak a bizonyos Ady Endrének a lelkendező vezércikkéből értesülhettek arról, hogy frissen kinevezett kollégájuk miket merészelt összehordani a társadalami evolúció kérdéséről. A konzervativizmus váradi fellegvárában megkongatták a vészharangot, összehívták a kari tanácsot, és egy denunciáns jellegű közös levelet intéztek Wlassics Gyula kultuszminiszterhez. A feljelentést, melynek legsúlyosabb, de bizonyítatlan vádpontja a monarchia elleni uszítás, a porfesszori kar hét tagja közül öten írták alá, Somló menesztését sürgetve. Nyakatekert körmondatokba foglalt episztolájuk valóságos remekmű: „Somló tanár úr –, aki tudvalevőleg [a] kir. kath. tanulmányi alapból fönntartott jogakadémián tanít alig négy hónapja, ámbár ő is tudja, hisz köztudomású, hogy hazánkban, melyet a kard foglalt el, de a kereszt tartott fenn, mily sok ifjú kerül ki a mély tudományú és hazafias szerzetes rendek által fönntartott és vezetett középiskolákból – így ír:  – Mindeddig pedig még nem is szólottam a borzasztóságoknak arról a legborzasztóbbikáról, hogy az oktatás elég jelentékeny részben oly papok kezében van, akik minden új igazság fényét csak több ezer éves tanítások prizmáján megtörve engedik tanítványaik szemébe jutni,”

Lám, lám, a Nagyváradi Napló az elsők között siet lehozni az öt professzor kolléga hihetetlenül terjedelmes levelét, Ady vonatkozó, MERÉNYLET A NAGYVÁRADI AKADÉMIÁN című, ma megjelent fulminás vezércikke mellett. Somló doktor a Vasfürdőhöz érve, a Páris patakkal együtt kanyarodik be a Körösnek tartó Kisfürdő utcába. Mielőtt elérné hónaposszobája bejáratát, mégis előveszi a négyrét hajtogatott újságot: „Egy fiatal magyar tudóst el akarnak veszíteni, mert gondolkozott. A mai magyar életnek – így tűnik fel sokszor nekünk – titka, forrongása, célja: pör a gondolkozás ellen. A fiatal tudós neve dr. Somló Bódog. A nagyváradi jogakadémia tanára. Bűne, hogy Spencer evolúció-törvényében hisz, kíséri e nagy törvény kommentálóit, s az evolúció kiszámítható eredményeit siettetve világosságot hirdet. Azt kérdi, hogy mert a társadalomnak tökéletesülnie, igazulnia kell, miért ne legyen ez a tökéletesülés, ez az igazulás gyorsabb? A válasz reá a meglehetősen öreg kifakadás: Feszítsd meg! (…) A nagyváradi jogakadémián, melyet Nagyváradon a klerikális, tudományellenes bacillusok tenyésztő helyének tartanak, vésztörvényszék ült össze. A professzor urak többsége semmivel sem több tudományos bizonyítással, mint egyik-másik klerikális-nacionalista képviselő úr szokott ékesen szólni a hazátlan bitangokról s más veszedelmes emberekről, antimonarchikusnak, ateistának, fölforgató anarchistának deklarálva dr. Somló Bódogot, memorandumot küldenek Wlassics miniszterhez, statáriumot kérnek a tudós ellen, ki gondolkozni mert hangosan egy tudományos társaságban,”

Újra a zsebébe csúsztatja az újságot, s miközben előkotorja a kulcsait, azon morfondírozik: „Mégis csak meg kellene ismernem személyesen ezt az Ady Endrét. Meghánynám-vetném vele, hogy én mit írjak a miniszternek… Holnap délután megkeresem az EMKE teraszán!” 

Forrás : erport.ro

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Második rész

Szilágyi Aladár barangolásai a Párizs-parti Párizsban tovább folytatódik az ERportban. Olvassa el a második részt.

"Szilágyi Aladár a régi Várad utcái és házai helyett ezúttal egy tudós premontrei paptanár, későbbi egyetemi professzor, polihisztor, Károly Irén József alakját idézi fel.


19. század végi ábrázolás a Premontrei főgimnáziumról 

Előző kultúrbarangolásomat Várad-Olasziban ott fejeztem be a Szentpéteri utca sarkán, ahol a Páris patak az Úri utca torkolatánál hirtelen kanyarral északnak fordul(t). De hadd tüntessem el a múlt idő zárójelek közé rejtett „t” ragját, hadd tegyem jelenidejűvé a 20. század Nagy Háború előtti éveit… Innen, ahol egy elég silány híd köti össze az Úri utcát a Nagyfürdő utcával, jó rálátás esik a premontrei templom-rendház-főgimázium és jogakadémia alkotta monumentális együttesre. Távol áll tőlem, hogy valamiféle intézmény-, netán építészettörténeti taglalásba kezdjek, hiszen megtették azt nálam szakavatottabb szerzők. Én csak – időben visszatévedt ódondászként – bámészkodok a Páris patak hídját támasztva, egy szerda reggel, a premontreiek fellegvára felé.
És lám, hamarvást sürgés-forgás támad: a rendház felől sietős léptekkel imponálóan elegáns, fehér reverendás kanonok közeledik. Benyit a gimnázium kapuján, és néhány perc múlva egy pedellus kíséretében újra felbukkan. Az iskolaszolga jókora, buggyos bőrtáskákat cipel, a kanonok odaint egy közelben várakozó konflist. Az atya egyenként átveszi a táskákat, és önkezével rakosgatja nagy óvatossággal a bérkocsi csomagterébe. A kocsis ismeri a dolgát, hiszen nem először szállítja tiszteletre méltó utasát az állomásra, a kolozsvári gyorshoz. Az öreg hordár is úgy bánik a degeszre tömött utazótáskákkal, mintha hímes tojással lennének megpakolva. Az indóháziak mind tudják, hogy mi végett kapaszkodik fel minden áldott szerda délelőtt a kolozsvári gyorsra a nagytudományú, mágus hírű szerzetestanár: ilyenkor tartja fizikaóráit a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen. Valamiféle lokálpatrióta büszkeség is ösztönzöheti az állomásfőnököt, hogy szerdánként nem bízza a szolgálatos forgalmistára a délelőtti gyors indítását, hiszen Iréneusz atya most szállítja Váradról a tudományt Kolozsvárra…

Károly Iréneusz József premontrei szerzetes, tanár, fizikus. Megelőzte Marconit

A századfordulóra igen népszerűvé: mai szóhasználattal élve valóságos celebbé vált a premontrei főgimnázum fizikatanára. Bár a nagyközönség aligha értett valamit abból, hogy mi mindent kutat-matat Irén atya Úri utcai boszorkánykonyhájában, amelynek csillogó-villogó-szikrázó szerkentyűit java részt ő maga tervezte, és saját kezűleg állította elő, azt sem tudták, hogy mi fán terem a kohérer, hogy lehet-e fürdőzni az általa sokat tanulmányozott elektromágneses hullámokban, és így tovább. Diákjainak minden lehetőséget biztosított a legmagasabb színvonalú ismeretszerzésre, de meg is követelte tőlük a tudást. A tanítványai iránt megnyilvánuló személyes törődés, odafigyelés és türelem vonzóvá tette a diákok körében az amúgy nem túl népszerű fizika és matematika tantárgyakat is. A tanításban elengedhetetlennek tartotta a szemléltető eszközök használatát és a tanórai kísérletek bemutatását. Ehhez és saját tudományos munkájához jól felszerelt szertárra, korszerű eszköz- és műszerkészletre volt szükség. Nagy hozzáértéssel fejlesztette, korszerűsítette laboratóriumának felszerelését. Kohérerek, galvanométerek, transzformátorok, optikai berendezések, a hőtan, fénytan, mágnesesség, az elektromosságtan eszközei és felsorolni is lehetetlen, mi minden szolgálta az oktató és kutatómunkát.
Hajdani diákja, Dutka Ákos így idézte tanára alakját a Holnap városa című könyvében: „Ott sétál estelenként a poros hársfasorban egy kerek, keményfejű premontrei pap, mintha mindig a távolba nézne, és keresne valamit szúrós, fekete szemével. Két nemzedék Károly tanár urat köszönti benne. Lehetne a második magyar Bolyai, minden váradi tudja róla. Mint diákok szem- és fültanúi voltunk, amikor a főgimnázium szertárából morzejeleket adott le drót nélkül a peceszentmártoni rendházba, tíz kilométernyire a várostól. Pedig akkor Marconinak még a hírét sem hallottuk.”
Egyébként máig vitatott a drót nélküli távíró feltalálásának elsőbbsége. A technikatörténet szerint Heinrich Hertz, Nikola Tesla, Thomas Edison, Alakszandr Popov és „mások” foglalkoztak a kérdéssel. A „mások” között ott rejtőzik a mi Károly József Irénünk neve is, aki a Páris patak partjáról nem szerzett hírt s nevet a nagyvilágban Szentmártonba küldött első jeleivel… Holott írott dokumentumok bizonyítják Marconi és Popov előtti sikerét a drót nélküli távközlésben: 1893-ban a gimnázium udvarán, a világon elsőként létesített vezeték nélküli kapcsolatot 20 m távolságra. A tudós tovább kísérletezett, majd 1895 tavaszán már 10 kilométerre tudta küldeni a Morse-jeleket. A Tiszántúl c. napilap 1895. évi április 25-i számában Agliardi bíboros premontrei gimnáziumban tett látogatásáról számolt be: „Agliardi pápai követ megtekintette a fizikai szertárt, ahol Károly Irén megmutatta neki új találmányát, a vezeték nélküli »telefont«. Agliardi a legnagyobb figyelemmel hallgatta Károly Irén József érdekes magyarázatát, maga is kézbe vette a Bell-féle telefonhallgatót, és megfigyelte az érdekes experimentumot.” Popov 1895. május 7-én küldött először elektromágneses jeleket 600 yard távolságra egy bemutatón, melyet az orosz fizikusok társulatának tartott Pétervárott. Marconi pedig ugyanennek az évnek a nyarán próbálta ki első készülékét, a saját kertjében, Bolognában.
Idehaza azon kísérletei tették a legnépszerűbbé Ireneusz atyát, amidőn a premontrei főgimnáziumban létrehozta Magyarország első röntgenlaboratóriumát. A 19. század végének kiemelkedő eseménye volt a röntgensugarak felfedezése, amely új korszak kezdetét jelentette a fizikában. Wilhelm Conrad Röntgen a würzburgi egyetem egyetem professzora 1895. december 28-án adta ki a felfedezésről Egy újfajta sugárzásról című tanulmányát. Kísérleteiről a híradásokból értesülve Károly Irén – mivel a gimnázium felszereltsége lehetővé tette! – nyomban maga is elkészítette első felvételeit. Németországba utazott, hogy felkeresse Röntgent. Már ekkor felismerte a sugarak gyógyászati jelentőségét. 1896. május 27-én a gimnázium igazgatójával, Kotunovics Sándorral egy közérdekű közleményt bocsátott ki: „Humánus célból a nagyváradi és Bihar megyei szenvedők részére, akik Röntgen-sugarakkal akarják bajaik helyét megállapítani, gyűjtést rendezünk egy e célra szolgáló nagyobb eszköz beszerzésére. Az eszköz a nagyváradi premontrei főgimnázium tulajdona marad. A szertárban ingyen eszközli a felvételt a szaktanár.” A váradi polgárok nagy érdeklődéssel követték nyomon a főgimnáziumban történteket. Sikk lett Ireneusz atya nyilvános előadásaira, kísérleti bemutatóira járni. Mintha egy színházi premierre készültek volna, úgy vonultak a város előkelő hölgyei és urai a fizikus kanonok estéire. Mindenki, aki számított, megjelent a nagy sajtóvisszhangot kiváltó eseményeken.
Károly Irén József 33 évig tanított Nagyváradon. Ez idő alatt elsősorban fizikát és matematikát, de ha szükség volt rá, akár bölcsészeti alapismereteket, magyar nyelvet, irodalmat, fizikai földrajzot, latint és vallástant is oktatott. 1913-ban hagyta el végleg a gimnáziumi katedrát a kolozsvári egyetemi katedráért, ahol 1906-tól óraadó tanárként működött. 1901-ben a városi törvényhatóság tagjává választották. Tanácsosi minőségében rengeteget ügyködött Nagyvárad villanyvilágításának megoldásán, a villamosjáratok beindításán, és a város elektromos energiával való ellátásán is, hiszen 1902-től tagja volt az éppen beinduló villamosmű felügyelő bizottságának. Mi több: ő készítette el az első tervezetet egy Jád-völgyi vízierőmű felépítésére.
Károly tanár úr ötlete a vízenergia felhasználására néhány év múlva igazolást nyert, amikor egy svájci mérnök vetődött Rév környékére. Erről Dutka Ákos írt a Nagyvárad hasábjain lelkes riportot: „Kiszivárgott a hír a városba, hogy a francia mérnök bogarat ültetett Darvas (szerk. megj.: Darvas Imre nagyváradi faipari vállalkozó) fülébe. Azt mondja az a francia, hogy a Jád völgye egy csodálatos kincs: milliárdok feküsznek benne. Csak egy vasbeton fal hiányzik, meg egy zsilip, s itt lehetne Kelet-Európa egyik legnagyobb duzzasztó vízi-erőmű telepe. Annyi villamos áramot lehetne itt termelni, hogy Váradon meg Debrecenben fillérek századrészéért éghetne a villanylámpa.” Az ifjú riporter lelkendezve kereste fel Bihar megye főispánját, Miskolczy Ambrust. Az álmából felriasztott nagyúr „nemes egyszerűséggel” marhaságnak minősítette az elképzelést…

Fejes Rudolf Anzelm premontrei apát helyez el koszorút Károly Irén Józsefnek a nagyváradi rendház falába épített sírkövénél

Voltaképpen sokoldalú felkészültségének köszönhetően már Váradon elkezdte egyetemi tanári tevékenységét, hiszen a főgimnáziumból rendezeresen „átjárt” a jogakadémiára, ahol az államszámviteltan, később az erkölcstan előadója, majd rendes tanára (1890-1919) volt. A kolozsvári egyetemen pedig magántanárként amellett, hogy az elektromágneses hullámokról tartott előadásokat, elsőként ismertette a korabeli tudományosság radioaktivitással kapcsolatos eredményeit. Ezt a rendkívül sikeres oktatói pályát Trianon szakította meg. 1919. május 10-én az egyetem vezetősége ultimátumot kapott a megszálló román hatóságoktól, hogy a tanárok tegyenek hűségesküt a román királyra, két éven belül tanuljanak meg románul, és akkor maradhatnak. A tanári kar ezt a lehetőséget egyöntetűen elvetette. Május 12-én a román hadsereg erővel hatolt be az egyetem épületébe, a tanárokat és diákokat kitessékelték az utcára. Csupán személyes holmijukat vihették magukkal.
A világháború alatt, 1914-től 1918-ig a Főgimnázium épületét katonai kórháznak használták. Ennek következtében a bútorzat és a felszerelés is súlyos károkat szenvedett. A háború ütötte sebeket még sikerült orvosolni, ám 1923. január 17-én bekövetkezett a Főgimnázium működésének felfüggesztése. A román hatóságok által erőszakosan betelepített Inasiskola tanulói a fizika szertár berendezésének egy részét tönkretették, más részét eltulajdonították. Szeretett iskolájának megszüntetése Károly József Irént megrendítette. Egészsége a következő években megromlott. Lelki és fizikai ereje megroppant. 1929. március 13-án hunyt el Nagyváradon. A tíz éve bekövetkezett impérumváltás ellenére a város lakossága „tudta”, kit kísérnek utolsó útjára. A temetési menet útvonalán a Fő utcától a várad-olaszi temetőig végig égtek az izzólámpák, így búcsúzott tőle a villanytelep, amelyért oly sokat küzdött. Amikor a kommunista diktatúra idején felszámolták az Olaszi temetőt, a tudós tanár hamvait és sírkövét is ki kellett menekíteni… " 

Forrás : erport.ro

Ha új irányt vesz a patak a város alatt

Az ERportban Szilágyi Aladár barangol a Páris-parti Párizsban.Olvassa el az első részt.

Szilágyi Aladár legutóbbi várostörténeti barangolásának főszereplője a váradi Páris patak volt. A témát figyelmes olvasóink – érdekes szöveges és képes adalékokkal kiegészítve – nem hagyták a földön heverni.


A Páris-patak hídjának korlátja – illusztráció egy 1901-ben megjelent könyvből

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban címmel közölt írásunkban szó esett a Nagyvárad-Olaszin áthaladó Páris patakról is, amely a török idők előtt is Olaszi természetes határát képezte. Hogy némileg védve legyen a városnak ez a része, a patak partjára egy palánkot is építettek. Ez utóbbit majd csak az 1700-as évek derekára bontották le, amikor Olaszi észak felé kezdett el terjeszkedni, főleg a székesegyház és a püspöki palota építése miatt.
A megyei kórház szomszédságában egy hidat vertek a patakra, hogy megkönnyítsék a közlekedést Biharpüspöki irányába. Hogy mikor történt mindez? Erre talán a történészek sem tudnának pontos választ adni. Ha a palánkkerítésnek ezen a részén hagytak egy kaput, akkor vélhetően már a 16. században lehetett itt – ha más nem is – egy fahíd. Később ezt átépítették tartósabb kőboltozatúra. Ez utóbbi korlátai láthatók első, a szöveges kiegészítéssel együtt Péter I. Zoltán helytörténésztől kapott képünkön, amely először Borovszky Samu 1901-ben kiadott Bihar vármegye és Nagyvárad című könyvének illusztárciójaként szerepelt.

A patak hídjának egy része 1968-ban   Fotó: Szűcs Lóránd Gyula

A második képet Szűcs Lóránd Gyula épületgépész-tervező mérnök készítette 1968-babn az itteni távfűtési vezetékek lefektetése alkalmából (nagyjából a mai Körös áruház előtt). Jól látható a képen az egykori hídboltozat, amelyet nem romboltak le akkor sem, amikor 1913-ban a Páris patakot a Kálvária/Dózsa György utcáról a Sztaroveszky/Magheru utca irányába vezető csatornába terelték. A kórház melletti híd maradványa ma is régi helyén alussza Csipkerózsika álmát…

A Párizs-patak eredeti nyomvonala a 19. század végén készült térkép részletén

Harmadik képünkön a patak régi medrének a nyomvonala tekinthető meg egy régi térképen. Az 1913-ban föld alá „helyezett” új Páris patak valójában a mai Magheru út alatt folyik. Ennek az építése látszik a negyedik képen. A múlt század közepéig a Sztaroveczky (most Magheru) utcának a városközpont felőli oldalán még végig megvolt a tégla kerítés, a mostani Enescu utca vége és a görög katolikus templom közötti szakaszon. Ez ugyanolyan kerítés, mint amilyen most is határolja a Szacsvay Imre iskola sportpályáját. A Magheru utcai kerítést az 50-es évek végén bontották el, amikor a tömbházakat kezdték építeni az utcának ezen a (városközpont felőli)   oldalán. A föld alatti Páris pataknak a Körösbe kiömlő nyílása a mai Magheru híd mellett látható ma is.

1913-ban készült felvétel a patak csatornázásáról a mai Magheru (Sztaroveszky) út mentén 

Forrás : erport.ro

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban

Az ERportban olvastam egy kedves cikket a Páris-parti Párizsról.Talán az olvasót is érdekli Szilágyi Aladár barangolásai :

"Ady szeretettel elegy keserű minősítése óta „Pece-parti Párizs”-ként szokás aposztrofálni Nagyváradot. Hasonló legendáriumlogikával Várad-Olaszit akár „Páris-parti Párizs”-nak is nevezhetnők, arról a hol felbukkanó, hol megbúvó patakról, amely az 1215-ben először dokumentált Villa Latinorum határát képezte. SZILÁGYI ALADÁR kultúrbarangolása térben és időben. Fotók: SZOKOLSZKY KINGA." - olvashatjuk az erport.ro-n.


 
Váradhegyfok, Váradelőhegy vagy Szent István hegy, ahol egykor a premontreiek monostora állt, ma mobil adótornyok magaslanak rajta

"Valahol az Istenhegy és az Aranyhegy dél-keleti bordáin fakadnak azok a források, amelyek vizeit összegyűjtögető tavacskából patak ereszkedik alá Olaszi felé. Hogy honnan, miért kapta a hangzatos Páris nevet, annak nem maradt nyoma. Bizonyos helyi legenda szerint (Váradon szinte mindenhez és mindenkihez legendák fűződnek…) egy, feltehetően a várbéli egyház építésén dolgozó, Páris nevet viselő, francia kőművesmester veszett oda a patak megáradt vizébe, midőn a városra törő tatárok elől próbált elmenekülni. A tatárjárás leghitelesebb tanúja és krónikása, Rogerius mester imígyen örökítette meg Siralmas Éneke oldalain az 1241-ben történteket:
„Kadan király, mint már egy másik helyen mondottuk, Radna elfoglalása és Aristald ispán elfogása után kiválasztott hatszáz előkelő, felfegyverzett németet, akik az említett ispán joghatósága alatt álltak. Ezek vezetésével a tatárok erdőkön, berkeken, sziklákon és meredek szakadékokon keresztül, váratlanul megérkeztek Nagyvárad városa alá. És mivel a város igen híres volt Magyarországban, mindenfelől sok nemes és asszony, mind úriasszonyok, mind parasztasszonyok odagyülekeztek. És bár a püspök egynémely kanonokokkal együtt eltávozott, én mégis ott voltam a visszamaradókkal. És a várat, amelyik az egyik oldalon le volt rombolva, széles fallal kijavíttattuk, hogy ha a várost nem tudnánk megvédelmezni, itt találhassunk menedéket. És amikor egy napon hirtelen megérkeztek, és bizonytalanná vált a városban való tartózkodásom, nem akartam a várba bevonulni, hanem elfutottam az erdőbe; ott sokáig bujkáltam, ahogy tudtam. Ők azonban hirtelen elfoglalták, és nagyrészt felégették a várost, a vár falain kívül semmit sem hagytak meg, és a zsákmány összeszedése után mind a férfiakat, mind a nőket, közrendűeket és főrangúakat egyaránt leöldösték az utcákon, házakban és mezőkön.”

A Sebes-Körös jobb oldalán fekvő Villa Latinorumot palánkfal övezte, mely sok helyütt egybeesett a Páris patak medrével, a vízfolyás jobb partja már a városon kívülre került. Tehát nem véletlenül, Várad-Olaszi fontosabb utcái, melyeket a patak szelt ketté – a városrész bővülését követően – még 1897-ben is a hidakon túl más-más nevet viseltek: Rákóczi út/Országút, Szaniszló utca/Nagy Pereces utca, Úri utca/Nagy Fürdő utca. Egyébként ez a szeszélyes, hol kiszáradó, hol kiáradó vízfolyás nem szolgálta a város jóhírét, hiszen már Adyék korában gyakran cikkeztek arról, hogy bűzével megkeseríti a város központjában lakók életét. Mert hogy a Hidegser (később: Kórház, legújabban Pasteur) utca, illetve aKálvária (ma: Dózsa György) utca lakói szennyvízelvezetőként „hasznosították”. Bár jó néhány évtizede, 1913-ban eltérítették a Sztaroveszki (Magheru) utca felé, és fedett csatornába terelték idelent, a felső folyása mentén csupán 2015-ben, EU-s támogatással szüntették meg az áldatlan állapotokat.
Nagy Endre, aki 1895 nyarán azt a harci feladatot kapta a Szabadság főszerkesztőjétől, Laszky Ármintól, hogy egy Debrecenből átszegődött ifjú kollégát (valami… Krúdy Gyulát…) vezesse végig a városon, Váradról írt emlékregényében így idézte fel a patak szellemét:


A mára szinte teljes hosszában befedett Páris patakra is rábukkantunk

„Ahol az út derékszögben a Fő utcába fordul, megmutattam neki a város egyik legrégibb és legfájdalmasabb szégyenét: a Páris patakot. Ezt aztán igazán ismernie kell annak, aki nagyváradi újságíró akar lenni. Alig múlik el közgyűlés, hogy erről szó ne essék, a helyi humoreszkeknek is ez a legősibb témaforrása. Ez a patak itt eredt a közeli szőlőhegyekben, és girbe-gurba gödrével beszemtelenkedett a belső városba. Hát hiszen az esős időszakokban még megjárta, amikor medrét színültig megtöltve hömpölygött benne a víz a hegyekből, de nyáron, amikor egészen kiszáradt, gondolni se volt jó rá, hogy micsoda magyar kaktuszültetvényekkel telepítették be mederágyát a járókelő magyar mezei hadak.”


Az egykori Hatos, a Horváth Imre versében megénekelt Sárga ház

De hadd mártózzunk inkább a városfejlődés és kultúrhistória ennél sokkalta illatosabb medrébe! Éppen a Hidegser/Kórház utcán (tehát jószerével még a város legszélén) Nagyvárad század eleji, hatalmas építészeti robbanása idején emeltékifj. Rimanóczy Kálmán tervei alapján az eklektika egyik remekét: az Ideg- ésElmegyógyintézetet. Hogy mekkora lendület, munkabírás jellemezte a kort, s a kor fiát, Rimanóczyt, arra nézvést hadd soroljam fel, hogy ugyanebben az évben, 1903-ban fejezte be a városháza, az evangélikus templom, illetve a saját neoreneszánsz palotája építését. (Péter I. Zoltán helytörténész barátom még tíz emblematikus épület elkészültét tartja számon ugyanebből az esztendőből!) A váradi köznyelvben későbbi hivatalos besorolása alapján a „Hatos”-ként fennmaradt kórház neve Horváth Imre nagyívű poémájának köszönhetően „a Sárga Ház”-ként került az irodalomtörténetbe:
„Ez is csak ház, e híres sárga ház.
Fény itt is él, árnyék itt is tanyáz.
De nem érti a fény, hogy ért ide –
S nem emlékszik az árnyék semmire. (…)

Várad már nincs, Mióta itt vagyok,
Elseperte az idő Váradot.
Így érzem itt, de hallga… Ez a hang
Úgy szól, akár a váradi harang. (…)
Fent a hegyen fénylik az idegosztály.
Tavasszal még te is ott fent napoztál –

s most, mint árnyék lebeg a zárt osztályon:
Hitted-e, hogy Isten így kirostáljon? (…)

Ha az őrült rémtette érdekel,
ne jőjj ide, csak nézz az égre fel,
az égre, hol ezernyi harci gép
emlékeid ködéből ím kilép,
hogy bombázzon a békés táj felett.
Itt nincs bolond, itt nincs, csak pár beteg,
nem ölnek ők, föl mit sem gyújtanak…
Kint, kint keresd a tébolyultakat.”


A Páris patak bal partján futó Kálvária/Dózsa György utcáról kapaszkodik fel a Kálvária-dombra egy meredek, kacskaringós sikátor, mely eredetileg a Golgotanevet viselte, míg át nem keresztelték, és el nem tüntették róla a stációkat, amelyek minden ilyen kegyeleti hely elengedhetetlen tartozékaiként, egy ma már nyoma sincs kápolnához vezettek. Hogy miként nézhetett ki a zarándoklatra és kiruccanásra egyaránt alkalmas, emblematikus hely, ahonnan egész Váradot és túlnan, a térképen átlógó síkságot belátni, azt korabeli képeslapokból, illetve Bíró József szemléletes leírásából tudjuk. Annak a Bíró Józsefnek a hagyatékából, aki építészettörténészként mind Várad, mind Erdély épített örökségének a legérzékenyebb búvárlója volt a két világháború között, mégis el kellett menekülnie szertetett városából, a nyilasok később édesapjával együtt a Dunába lőtték Budapesten. Tégla- és kőbányaként került közprédára a kör alakú, gömbkupolás kápolna épülete, zömök dór oszlopaival, kétoldali nyitott csarnokaival, épületszobraival együtt. A környék házai és bizonyára a kápolna helyére „stílszerűen” emelt Gomba vendéglő falai tanúsíthatnák, hogy ki, miként hasznosította épített örökségünknek ezt a kegyeleti helyét. (A 90-es évek elején, napilapszerkesztő koromban én magam tettem ki az újságba Hesz Ágnes Mártanővér Rekviem egy keresztútért című kápolnasiratóját. – Annak a jótollú, nyughatatlan apácanéninek az írását, aki egyik hőse volt 1964-ben a Szent László templom lerombolását megakadályozó összváradi mozgalomnak.)


Valahol itt állhatott egykor Váradelőhegyen a premontreiek monostora

Ha időben visszakalandozunk hét és fél évszázadot, a Kálvária-dombtól karnyújtásnyira, Váradelőhegyen immár épséges épen pillanthatjuk meg a premontreiek magyarországi főmonostorát. Bunyitay Vince monumentális egyháztörténeti opusa szerint Könyves Kálmán fia, II. István királyunk telepítette ide a rend tagjait:
„Megérlelé ama szándokát, hogy a magyar kereszténység s polgárosodás emelésére egy új monostort fog alapítani. A monostor helyéül őse, Szent László hamvainak őrét, Váradot szemelte ki, de nem a várost, hanem ama kor szerzeteseinek jelszavaként, hogy a monostortól minden zaj távol legyen: egy a város s a Sebes-Körös partja felett emelkedő, magányos, de természeti szépségekben gazdag magaslatot. Itt építé fel védszentje, Szent István elsővértanú tiszteletére a monostort, és azt Lotharingiából, a premontrei rend királyvölgyi apátságának tagjaival népesíté meg. Ezzel megalakult hazánkban az első premontrei monostor.”
Alig egy esztendő eltelte után, 1131-ben – óhaja szerint – az évszázadokig hiteleshelyként is működő monostor falai közé temették a 30 évesen elhunyt tizenegyedik Árpád-házi királyunk, II. István földi maradványait. Bár pontosan tudható, hol állt a tudós premontreiek országos központja, némi tapogatózó ásatás kivételével az égvilágon semmi nem történt a feltárása érdekében.
(Egyébiránt Ali pasa tüzérei az 1660-as ostrom alkalmával a váradelőhegyi nyerget a legideálisabb tüzelőállásnak találták, ahonnan messze hordó ágyúikkal tökéletesen be lehetett lőni a várat…)


Amikor a mára szépen felújított Okányi–Scwartz villa megépült, még zavartalanul bűzlött mellette a Páris patak

De térjünk vissza a közelmúltba, a Páris patak partjára. Mint említettem, eredeti nyomvonala a hajdani városhatáron keresztezte a Fő utcát. A Közkórház mellett elhaladva a ferences rendiek temploma és 1743-ban emelt rendháza (a mai katonakórház) mögött surrant el, metszette a Szaniszló-Nagy Pereces utcát, s a Szentpéteri utca végén éles kanyarral fordult északnak az Úri és a Nagy Fürdő utca találkozásánál. A Szentpéteri sarkán jellegtelen földszintes épület, a Koldusápolót működtető vincés nővérek elhagyott háza áll. (Szó köztünk maradjon: ezeknek a szerény vincéseknek a tulajdonát képezte az a jókora szőlőbirtok is, ahol immár 25 esztendeje felépült az ortodox apácák monumentálisan ormótlan Szent Kereszt kolostor-együttese. Annak idején, amikor megkapták a szőlőbirtokot, Nagyvárad akkori, oltyán polgármestere – aki maga is élen járt az ingatlanok megkaparintásában – nem lehetett túl érzékeny a nüanszokra. Apácák ezek is, azok is – vélhette – és nagyvonalúan a görögkeleti majkucáknak juttatta a római katolikus nővérek hajdani tulajdonát…)
Következő kultúrbarangolásom első stációja egy, a Páris patak túloldalán, a vincésekkel rézsútosan átellenben fekvő monumentális épületegyüttes lesz: a legendás Főgimnázium és Jogakadémia, amelyhez ugyancsak „van némi közük” a premontreieknek…" 
Forrás : erport.ro

Kápolna a Kálvária dombon

Fiatal koromban hallottam,hogy a Gomba helyén volt egy kápolna,melyet a kommunisták romboltak le az 1950-es években.Sajnos nem láthattam,de az emlékét sok váradi megőrizte.A régi Váradhoz tartozott a kápolna.
Bővebb információ : egyvaradiblogjanagyvaradrol.blogspot.ro 

Farkas László írja a Váradi lapszemle 1943. márciusából című cikkében: "Mi lesz már a Kálvária dombbal, címmel ír az akkori újságíró az ott uralkodó áldatlan állapotokról. Felsorolja az ott élő szőlősgazdák panaszait a Golgota utca járhatatlanságáról,  a dombon álló, düledező  Kálvária kápolnáról. Dr. Soós István polgármester felszólította ugyan az érdekelteket a városi közgyűlésben, de semmi nem történt. Az ott lakók mozgalmat indítanak az út rendbehozataláért, a városi tanács pedig felkeresi a római katolikus egyház elöljáróit, hogy a kápolnát hozassák rendbe, hátha így be lehetne kapcsolni a Kálvária dombot a turisztikai körforgásba, hisz innen gyönyörű a kilátás a városra."

A Többarcú Nagyvárad Facebook oldal albumában olvashatunk néhány információt a kápolna történetéről.

Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe. 
A Kálvária-hegy tetején 1839/1840-ben épült kápolna Lajcsák püspök megrendelésére készült, mint Barthel György alkotása. / Forrás : Többarcú Nagyvárad Facebook
Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe. 
Nagyváradon egykoron úrnapi körmenet indult fel a Barátok templomából a Kálvária-dombra, a kápolnához, amelynek helyén ma a Gomba nevű vendéglő áll. / Forrás : Többarcú Nagyvárad Facebook
 Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe. 
A kápolna előtt álló hat kőszobrot Dittmann Kelemen faragta. / Forrás / Sursa: Az ezerarcú Várad...(CD)
Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe. 
A kommunizmus a kápolna végét is jelentette, 1955-ben lerombolták. /  Forrás : Többarcú Nagyvárad Facebook    Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe. 
Kálvária dombi kápolna...egykor ez állt ott ahol most a Gomba van. /  Forrás : Többarcú Nagyvárad Facebook
Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe. 
Az 1955-ben lebontott Kálvária dombi kápolna. /  Forrás / Sursa: Az 1000 arcú Várad (CD)...
Nagyváradi képek itt: / Imagini orădene aici:
http://www.facebook.com/varadikepek 
Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe. 
A mostanában átadott Kálvária dombról talán sokan nem is tudják hogy régen ez a kápolna volt a tetején. /  Forrás : Többarcú Nagyvárad Facebook
Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe.  
A Kálvária-dombi kápolna. Tudjátok mi van itt napjainkban ? /  Forrás : Többarcú Nagyvárad Facebook
Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe. 
Ez a kápolna volt egykor a Kálvária (Gomba) dombon. / Forrás / Sursa: Az ezerarcú Várad...(CD)
Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe. 
Mikor ez a kép készült már omladozott a Kálvária (Gomba) dombi kápolna...de még létezett. / Forrás / Sursa: Nagyvárad, Szent László városa (1940)
Többarcú Nagyvárad / Oradea cu mai multe feţe fényképe. 
Egy emlék a ma már nem létező Kálvária kápolnáról. / Forrás : Többarcú Nagyvárad Facebook   

Forrás : Fotók,képeslapok a régi Váradról - Második album
Ettől
Eddig